Hiába volt a nagyon ígéretes bemutatkozás 1989-ben (Németországban a valaha eladott legnagyobb példányszámú debütalbum!), valamiért a melodikus metalban utazó német Axxis pályája mégsem úgy alakult, ahogy várni lehetett volna. Nyilván ők is nagyon meg akarták lovagolni a sikert, ezért kezdtek el kapkodni, mint Bernát  a ménkűhöz. Hol James Dean-nél is amerikaiabbak akartak lenni, hol a "vissza a gyökerekhez" feliratú zászlót lóbálták a kritikusok orra előtt, aminek következményeként lassan, de biztosan kimuzsikálták magukat a a játéktérről a partvonalon túlra.

Olyan masszívan betonozódtak be az "örökös support band" státusba, hogy ez most már szinte megváltoztathatatlan, kiadhatnak bármit, bármilyen nívós anyagot.

Bevallom, maga sem követtem naprakészen munkásságukat, habár minden, amit itt-ott hallottam tőlük, minőségi munka volt. Gitáros váltást követően jelent meg az új lemez, és azt kell mondjam, csak mondvacsinált okokkal lehet belekötni. Izmosan megszólaló produkció, többszólamú, vokális munka, helyenként énekes hölgy (trendkövető) vendégszereplésével, bombasztikus, musical-szerű pillanatok, ami szerencsére azért semmit nem vesz el az anyag intenzitásából. Betonoznak rendesen, hol szélvészként, hol középtempósan, az meg különösen szívderítő, hogy az új gitáros, Marco Wriedt milyen bizalmas kapcsolatot ápol hangszerével.

Képességeit ugyan megint csak nem lehet kétségbe vonni, de azt el tudom fogadni, ha valaki tartózkodóan viselkedik Bernhardt Weiss jellegzetes, kicsit nazális német orgánuma irányában.

Lehet, hogy sok benne a pátosz, lehet, hogy néha hatásvadász, de profin kivitelezett, remek anyag a  Doom Of Destiny, érdemes a meghallgatásra. Azt meg külön csípném, ha valamelyik elsőligás nagybanda "support"-jaként tiszteletüket tennék errefelé, és élőben is lecsekkolhatnám őket

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)