A tovaröppent ifjúkorom szóra sem érdemes zenei, zenekari próbálkozásait az utókornak teljesen feleslegesen megőrző kazetták hangminősége lelt most méltó társra a negyedik lemezét megjelentető olasz epikus metal horda új anyagának személyében. Akkoriban mi egy mikit lógattunk be a próbateremben fölülről, és már vette is a magnódeck a zajmasszát. Azt azért kétlem, hogy a Doomsword így dolgozott, de a végeredményt tekintve ők sem jutottak sokkal előbbre. Nem hittem volna, hogy ilyen ratyi megszólalással labdába lehet rúgni 2007-ben. Ez egyrészről a zenekart, másrészről a kiadót minősíti, akinél ezek szerint érdemes amatőröknek is próbálkozni, a jelek szerint nagy elvárásokat nem támasztanak. Megértem persze, hogy a Doomsword által játszott muzsika lényege szerint nem csilli-villi, hiszen ez nem a magasztos Rhapsody féle, hanem a doom-os, elfojtott, hősinek ugyan hősi, de inkább keserű és fájdalmas, a Warlord, Omen és Manilla Road inspirálta epikus fém, amely helyenként gyászos hangulatában engem még egy picit a Primordial világára is emlékeztet.

A honlapot böngészve szembesültem azzal, hogy ez a lebutított technikai megközelítés tudatos koncepció része lehet, hiszen a tagokról is csak olyan képeket találtam, amilyeneket a Yetiről szoktak készíteni; fekete-fehér, homályos, elmosódott.

Szó se róla, van ebben egyfajta archaikus báj, csak éppen soha nem fogom újra betenni a lemezt, hiába a jó témák és az ügyes gitárjáték.

Tetszettek volna legalább a lemezfelvétel idejére kiszakadni a középkorból.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)