"Ladies and Gentlemen this is heavy metal" - szól a promóciós ajánlás, a miheztartás végett. És valóban, a Twisted Sister sikeres comeback-jén érezhetően felbátorodó gitáros semmit nem bízva a véletlenre, egy all-star csapattal (Dio, Dee Snider, Joe Lynn Turner, Rudy Sarzo stb.) zárta magára a stúdióajtót, hogy megmutassa, miről is kellene itt valójában szólni a dolgoknak. 

Jómagam a 80-as évek elején kötöttem egy életre szóló barátságot (picit azért több ez annál) a heavy metal/hard rock zenével, így talán érthető, hogy szimpátiával figyelem a "régi nagyok" visszatérését. Ugyanakkor nem lehet úgy tenni, mintha az elmúlt jó húsz év alatt csak a fokozatos hanyatlás, jobb esetben helybenjárás jellemezte volna a műfajt. Meggyőződésem, hogy a 90-es évek elején bekövetkezett száműzetésükből az évtized végére zeneileg megerősödve tértek vissza a metalzenészek, elsősorban azok, akik nem akasztották szögre a hangszereiket, hanem nosztalgiázás helyett kőkemény gyakorlással, uram bocsá’, az új zenei trendek és hangzások hasznosíthatósági lehetőségeinek keresésével töltötték az időt. Ez, valamint az azóta komoly elismertségre szert tett új generáció (pl. SymphonyX, Masterplan) példája mutatja, hogy a stílusnak szüksége volt a mellőzöttségre ahhoz, hogy a régi értékek megtartása mellett újjászülethessen, és mára ne a mellszőrzet, vagy az egy négyzetméterre felpolcolt véres koponyák száma, hanem a zenei felkészültség legyen az első és legfontosabb szempont, ha egy új banda megmérettetni kívánja magát az erőssé vált mezőnyben.  Azt messze nem állítom, hogy a Twisted Sister gityós az elmúlt 20 évben nem képezte magát, mindenesetre ez a lemezről nem süt. Az anyag nem több nosztalgiánál, ami persze egyáltalán nem baj, sőt még örülnék is, ha sikerült volna jó dalokkal megkínálni a meghívott öreg cimborákat. A jó hangzással és erőteljes riffel nyitó "Tonight" befáradását azonban még Dio zsenije sem menti meg, mint ahogy Joe Lynn sem tudott a neki szánt alapanyagból várat építeni. A három instrumentális szerzemény mutatja talán legjobban az idő múlását Eddie "The Fingers" Ojeda fölött. Ez óriási luxus egy 38 percet alig meghaladó lemezen.

Egy-két jó ötlettől eltekintve – ilyen a Deee Snider által teljesen sziszteresített "Eleanor Rigby", vagy a szigorú "Evil Duz" – nem sok minden indokolja, hogy a lejátszóm rendszeres vendége legyen a lemez, de erről kedves Eddie, a 80-as évek hangulatában megrajzolt borítón máglyahalálra ítélt hangszereid tehetnek a legkevésbé.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)