Elismerem, némileg szigorú voltam az új Pink Cream 69 lemez kárára, hiszen mindent összevetve egy színvonalas anyagot dorongoltam le a múltkor, hirtelen felindulásból. Mea Culpa, de a főbb meglátásaimat, miszerint az énekdallamokat leszámítva zeneileg nem kápráztattak el, most is vállalom. A PC69 dalnok szólólemezén viszont már az első nóta (Without You) olyan energikus gitárjátékkal rúgja be a kaput, hogy lementem hídba. Mindez azért is különleges, mert Readman szólóban inkább az AOR felé tolja el a hangsúlyt, ahol ugye nem szokás ilyen fickósan kilógni az arányosan és a takarékosság jegyében kiporciózott hangszeres megnyilvánulások közül. Márpedig, nyugodjon meg mindenki, ez egy ilyen, dal- és vokálközpontú dallamos hard rock/AOR lemez, ami éppen ezért nem csak az AOR fanatikusok érdeklődését keltheti fel. Ezen kívül még a változatosság, valamint a hangsúlyosan tettenérhető amerikai íz az, ami leginkább jellemzi Readman szólóanyagát. A Prisoner Of Shame pl. karnyújtásnyira van csak az anyabanda rockosabb világától, míg a New Messiah egy csodálatosan elénekelt és felvokálozott gospel-rock téma a Poison legjobb pillanatait megidézve, sőt túlszárnyalva. (Ha Bret Michaels ilyen nótákra lenne jelenleg képes, nemcsak haknizenészként bohóckodhatna, és főleg nem kellene elszegődnie valóságshow-sztárnak, lenullázva magát az egykori szimpatizánsok aggyal is rendelkező, jobbik fele előtt.)

David Readman lemeze igazi jókedvű örömzene, egy rakás meghívott és neves zenészcimborával, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy számomra a legjobb teljesítményét Readman továbbra is az Adagio lemezeken nyújtja, mégha ezzel a véleményemmel egyedül maradok is.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)