Jeff Martin (Racer X, Badlands, Black Symphony) énekes-dobos, vagy dobos-énekes, ezt magam sem tudom pontosan eldönteni, de igazán jelentősége sincs, hiszen mindkettőt műveli olyan szinten, hogy egy szólólemez megjelentetését a Mascot is jó ötletként értékelte. Márpedig náluk lényeges, hogy valaki jól meg is szólaltassa a hangszerét. Jeff biztos, ami biztos alapon azért gyorsan összetrombitált egy olyan kompániát, javarészt egykori zenészcimborákból, akik akkor is minőséget produkálnak, ha tíz percet kapnak a felkészülésre lemezfelvétel előtt. Nyilván nem így történt, de nem véletlen írtam, hiszen a polírmentesen, nyersen, de erővel és teli energiával megszólaló vérbeli hard rock nótákból süt a spontaneitás. Tényleg érdekelne, hogy hányadik nekifutásra rántottak fel egy-egy dalt, mindenesetre meglepne, ha mondjuk a hamburgi stúdióban dolgozó Michael Schenker napokat szöszölt volna a nehezen összeállni akaró gitártémákkal. De ugyanez vonatkozik Paul Gilbert és Russ Parish gitárjátékára, valamint a hihetetlen fazonnal büszkélkedő bőgős, Rev Jones (MSG) teljesítményére is. Mielőtt bárki félreértené, spontán, de minőségi, messze nem összecsapott anyagról beszélek. Nem tagadom, elsőre kicsit furcsa is volt ez a(z) (f)elszabadult zenehenger, de megfogadva a borítóra írt figyelmeztetést – To be played at maximum volume! – ma már nagyon sokat hallgatom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 144. számában jelent meg.)