1997 óta dolgozik szorgosan a Manitou, aminek meg is van az erdménye. Mára sikerült felküzdeni magukat a finn ötödosztály legígéretesebb csapatai közé… Hát kérem, ez van akkor, ha egy ország már akár az inkubátorban is lehetőséget biztosít a zenei tehetség kibontakoztatására. Progresszív csapatként indultak, de előbb billentyűsüket, majd progresszivitásukat is teljesen elhagyták. - No signes of wisdom… Előző, Deadlock című albumukon már sallangoktól mentes, jórészt középtempós power metalt vezettek elő.

Semmi gáz a zenével, ráadásul jó fazonok is, de csak azt hozzák, ami kitartó munkával elsajátítható. (Mármint Finnországban) Szépen, döggel, arányosan megszólaló produkció, jó énekhanggal, felkészült hangszeresekkel. Mi itt Hungáriában a fele királyságunkat adnánk azért, ha a finnugor kontinuitás jegyében, hirtelen gombamód elszaporodnának a manitúk, de Finnországból, a terülj-terülj asztalkáról, azonban ez kevés.

Az egyéniség hiánya engem abszolút nem zavar, még az sem, ha a címadó nóta egy az egyben úgy szól, mintha a Savatage Edge Of Thorns lemezéről maradt volna le, a producer által emelt minőségi kifogás okán.

Nem érzem ugyanakkor a fejlődést, egyhelyben topogás, sőt talán némi visszalépés is tapasztalható náluk.

Ezzel együtt, a Manitou ezúttal is jól megtanulta és magabiztosan felmondta a leckét, a bizonyítvánnyal bátran haza lehet állítani, de a továbbtanuláshoz, főleg ilyen ponthatárok mellett, kevés lesz.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)