Az előzetes nyilatkozatok, a lemezcím is azt sugallta, amire az eddig kisegítő szerepkörben dolgozó Uwe Rieitenauer gitáros teljes jogú taggá válásával, illetve a billentyűsök háttérbe szorításával számítani is lehetett. A krémek beszigorodnak. Lehet, az a baj, hogy előzetesen nagyon rákészültem, mit is fogok tehát hallani. Az Adagio-ban új oldaláról is megcsodált Readman karakteresebb, erősebb hangja, de szépen megfogalmazott dallamai fognak ellenállhatatlan fúzióra lépni a két képzett gitáros technikás játékával, és a hosszú évek alatt összeszokott ritmusszekcióval. Ehhez képest azzal kellett szembesüljek, hogy ugyan Readman hangja természetesen továbbra is jó, de számomra kissé –legalábbis az Adagiohoz képest – visszajellegtelenedett, a gitárosok meg nemhogy nem technikásak, de egészen iskolás témákkal rukkoltak elő. Arról nem is beszélve, hogy a lemezcímben trükközve beígért intenzitás meg nuku.

A tagok persze vannak annyira rutinosak, hogy így is tudtak minőséget hozni, minden dallampárti hard rocker találhat itt jó pillanatokat, sőt egészen pofás dalokat (Children Of The Dawn, Stop This Madness) is, de ennél a bandánál ez kevés. Ha csupán azt nézzük, hogy a  basszer Dennis Ward neve mostanában az überigényesség szinonimája lett a nemzetközi heavy metal életben, és rajta kívül még éppen négy fő (azaz mindenki) az európai rockszcéna meghatározó alakja, elmondhatjuk, hogy vajúdtak és egeret szültek a hegyek. Kár.

Persze lehet, hogy tényleg csak az elvárásaim voltak túlzóak, mert azért önmagában nézve nem egy rossz album ez, de miért kellene csupán önmagában értékelni a lemezt és nem önmagához mérni a csapatot?!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)