A legfontosabb instrumentális gitár albumok

Egy amerikai zenetörténész, Robert Walser - akinek igazából semmi köze a heavy metal zenéhez - azt írta egy tanulmányában (Heavy Metal Appropriations of Classical Virtuosity - Wesleyan University Press - 1993), hogy a régi korok (18-19. sz.) koncertjeinek hangulatát sokkal inkább idézi föl egy-egy a színpadi megjelenésre is hangsúlyt fektető, a közönséggel a hangszerén keresztül interakcióba kerülő, virtuóz metal-zenész attitűdje, mint bármilyen más előadás. Sőt egyenesen azt állítja, hogy ez a primitívnek vélt, az akadémiai diskurzusból kizárt szféra őrizte meg a 20. század előtti virtuóz komolyzene néhány fontos értékét...

Érdekes, nem?

Mindenestre, és nem csak ezért, ha valaki rockgitározásra adja a fejét, vagy csak úgy általában érdeklődik az éneket mellőző gitárlemezek után, akkor a következő albumokat szinte kötelező ismerni. Ez a 10 album az, amelyet talán a legtöbbször emlegetnek, mint alapvető hatást, a világ gitár és metal fanatikusai. Megjegyzendő, hogy itt csak azok a bárdisták szerepelnek, akik instrumentális anyaggal álltak elő a hőskorban, tehát meghatározó idolok (Van Halen, Blackmore, Randy Rhoads, stb.) hiánya csupán ezzel magyarázható.

Az instrumentális lemezektől idegenkedők pedig gondolkodjanak el azon, hogy a zenetörténetben semmivel sem alacsonyabbrendűek az énekhangot mellőző kompozíciók, sőt ha valami "komolyzenét" dúdolunk, az nagy valószínűséggel "csupán" hangszerekre írták.

1. Yngwie Johann Malmsteen's Rising Force (1984)

Lehet persze tüzet okádni a mesterre, sőt nyilván én sem keresném - egy közös fotót követően - sokáig az elviselhetetlenül durung társaságát, ráadásul nem szép ember (még csak azt sem hiszem, hogy gavallér), de amit ezen a lemezén bemutatott, az alapvetően változtatta meg a rockgitározást. Talán Van Halen tappig-forradalma hasonlítható hozzá jelentőségében. A klasszikus zene és rock fúziója nem itt kezdődött, de Paganini szellemét ekkor sikerült kiengedni a palackból először, és hál' Istennek nem utoljára.

2. Steve Vai: Passion And Warfare (1990) 

Ellenzői szerint gitárjátéka a technikai továbbfokozhatatlanságnak köszönhetően hideg, kevés érzelemmel - szerintem meg hülyeségeket beszélnek. Tremolóhasználatról többet tudni nem lehet, ráadásul két hang után "szignálja" a nevét. Összetéveszthetetlen, még akkor is, ha időközben millió követője akadt. A Crossroads című filmben (meg kell nézni!) Jack Butler-ként, magát az ördögöt formálja meg, természetesen gitárral a kezében, de a hitelességet nézve gyanús, hogy valóban ő az...

3. Joe Satriani: Surfing With The Alien (1990)

Az excentrikus és démoni Vai-jal szemben és lehangoló sapkácskájában ő a tiszta blues-ból táplálkozó művészember, ráadásul - talán éppen ezért - zeneelitistáék is befogadták, őt és gitárjátékát nem szokás/szabad kritizálni. A zenészértelmiségi körökben istenkáromlással felérő hanghalmozás (tiszta, kipengetett harminckettedek) is meg vagyon neki bocsájtva, holott adagolja ám ő ezt rendesen, igaz, legtöbbször nem kipengetve, hanem legato-t alkalmazva köti össze a hangokat. Satriani olyan, mint az éltanuló diák. Még ha szarul felel, akkor is jó jegyet kap. A "Surfing..." viszont alapmű, így csillagos ötös, ez nem is kérdés.

4. Vinnie Moore: Mind's Eye (1990)

A 80-as évek végére egymást érték az instrumentális gitárlemezek, 1990-ben pedig lehet, hogy kihasználva a dömpinget, valami idegen civillizáció érkezett a Földre gitárosoknak álcázva magukat, hiszen hirtelen csodák történtek; elég csak megnézni, hogy a klasszikusokból hány jelent meg ebben az évben (szinte mind). Vinnie a tőrölmetszett "shredder", azaz virgakirály, de éppen e lemez alapján lehet büszkén kijelenteni, hogy "Éljenek a véget nem érően szólózó gitárosok!", ugyanis itt neoklasszikus (klasszikus zenéből táplálkozó) metal van, átgondolt kompozíciókkal, remek zenészekkel és egy teljes lemezhossznyi szólóval. Mégis hallgatható, mégis zenei, mégis nagyszerű. Sajnos azóta sem sikerült megközelítenie ezt a teljesítményét.

5. Tony Macalpine: Edge Of Insanity (1990)

Tony szintén a klasszikus zenei képzést cserélte fel Marshall tornyokkal, így mindegy neki, hogy húrokat fog, vagy billentyűket nyomkod. Chopin-szerelmes, de ettől független ez egy metal lemez. Jönne is bele az arcunkba, ha nem lenne az egész egy kicsit szarul keverve. Érdekes, hogy milyen dúdolható kompozíciókat írtak a meghatározó gitárosok ebban az időben, annak ellenére, hogy a "ne gitározd szét a számokat"-elv, - hál' Istennek - nem igazán érvényesült.

6. Jason Becker: Perpetual Burn (1990)

Tragikus sorsú géniusz. Kevesen születnek ennyire tehetségesnek. 20 évesen már mindenki ismeri a rockszakmában, aztán ALS, aztán lebénulás, aztán kerekesszék, most a szemgolyójához rendelt mozdulatokkal továbbra is zeneszerzés, aztán....?

Egy hosszabb írás róla ugyanitt olvasható:

dionysosrising.blog.hu/2008/01/31/a_jason_becker_sztori 

7. Marty Friedman: Dragon's Kiss (1990)

Az ex-Megadeth gitáros valószínű, hogy mindig is kényelmetlenül érezte magát a nyugati kultúrkörben. Valami adminisztrációs hibát feltételezek a "reinkarnációja" körül, ugyanis folyamatosan lehetett érezni gitárjátékában a "mesés kelet" dallamait, ráadásul nemrég hallottam fesztelen nyilatkozni japánul, ami azt jelenti, hogy mostanra tényleg meglelte hazáját. Mi, gitárfanatikusok viszont nagyon jól jártunk ezzel a preferált keleti orientációval.

8. Eric Johnson: Ah Via Musicom (1991)

Érdekes, hogy Európában mennyire nem ismerik, ezt az amerikában legendás gitárost. Nem véletlen, hogy az első G3 turnénak (aki nem tudja, miről van szó, az menjen kifelé a teremből!!!) vendége volt, így szerencsére mifelénk is sokan megismerték jellegzetesen könnyed előadásmódját és hegedűszerű gitárhangját.

A Cliffs Of Dover szerzeménye instrumentális tételként lett sláger (!), ráadásul úgy, hogy - noha fülbemászó - technikailag kimondottan nehéz darab. Ezért a dalért külön is jár neki a halhatatlanság.

9. Greg Howe: Parallax (1995)

Szintén megkérdőjelezhetetlen hatása volt a rockgitárosokra, igaz mára inkább jazz-ban utazik. A kizökkent, torz világunk egyik jellemző mozzanata, hogy ez a keresett és végtelenül képzett muzsikus úgy járt hazánkban, hogy egy tiszavirág életű pop-ikon mögött pilinckázott, teljesen névtelenül, mint kisérő/kisegítő-zenész. A hazai Greg Howe fanok pedig úgy feküdtek le este és úgy ébredtek reggel, hogy fingjuk sem volt, ki járt nálunk este az arénában egy kis pénz keresni következő lemezének felvételeire...

10. Richie Kotzen: Electric Joy (1991)

Ő is járt nálunk, de legalább saját jogán. Szintén megkerülhetetlen hatás, hazai zenészeink is szép számmal tátották a szájukat a Hajón.

Lásd hosszabban a koncertbeszámolót:

dionysosrising.blog.hu/2008/03/13/richie_kotzen_k3_koncertbeszamolo_2008_03_11_budapest_a38

 

 ------------------------------------------------------

Az alapvetések mellett további fontos albumokat ajánlok a saját ízlésem szerint:

1. Uli Jon Roth: Metamorphosis (2004)

Vivaldi: Négy Évszak interpretáció, majd mindennek szabad újraértelmezése.

Kritika ugyanitt bővebben:

dionysosrising.blog.hu/2008/01/31/title_20530

 

 

2. Jason Becker: Perspectives (1996)

Ezt a lemezt már úgy rögzítette Becker, hogy tudatában volt betegségének, bizonyos témákat már nem is tudott feljátszani, ezeket zenészbarátai adják elő. A dallamokban és gitárjátékban ott van a fájdalom (Rain) és remény (Enf Of The Beginning) egyaránt. A legmegrázóbb zene, amit ismerek.

 

 

3. Viktor Smolski: Majesty And Passion (2004)

Bach darabok átirata és újraértelmezése.

Kritika ugyanitt bővebben:

dionysosrising.blog.hu/2008/01/31/victor_smolsky_friends_and_symphonic_orchestra_majesty_and_passion_2004

 

4. Andy Timmons: That Was Then This Is Now (2002)

  

Nemrég fedeztem föl ezt az embert és gyorsan az egyik kedvenc lett. Hogy játszik már!

 

 

 

 

5. James Byrd: Son Of The Man (1995)

Tulajdonképpen egy zene nyelvén elmondott elmélkedés, vagy imádság, ahogy tetszik. Nagyon kifejező és nagyon dallamos, minden hang a helyén van, szépen megfogalmazva. Elsősorban nem a technikáról szól, de valami lehet benne, ha a mindenkori kedvenceim közé került.

 

 

6. Ralph Santolla: Shaolin Monks In The Temple Of Metal (2003)

Shaolin szerzetes a metal templomában....Pont annyira jó, mint amennyire elviselhetetlenül szar a lemez címe. Sajátos, felismerhető dallamvilág és remek dallamérzék, hibátlan technikával. Azt, hogy a Deicide és Obituary zenekarokban mit keres a srác, én nem egészen értem, de ő tudja, nincs is közöm hozzá.

 

 

7. Marty Friedman: Loudspeaker (2006)

Az a bizonyos keleti dallamvilág csattan egy nagyot a nyugati kultúra csupaszra és marconára vett rockjával. Mint amikor egy japán kamikaze érkezik a Pearl Harbor-i "állomásra".

 

 

 

8. Michael Lee Firkins: I. (1990)

Nagyon bírom. Mintha végig az ujjára húzott slide-dal játszana, közben meg nem is! Folyamatosan használja a tremolókart, attól ilyen nagyon furcsa, lebegős a sound. Valószínű, hogy egy ezredmilliméterrel kellene jobban lenyomni a kart, hogy totálisan macskazene legyen az egész. Nem teszi meg ezt a szívességet.

 

 

9. Kiko Loureiro: Universo Inverso (2007)

Elismerem, tisztelem, de nem köt le a jazz túlságosan, ám ebben a latinos előadásban mindez úgy szól, hogy egy pillanatra sem felejtem el, hogy Kiko az anyabandában (Angra) főállású masszív metallista. Csikorog, sír, majd szétrobban kezében a hangszer, de kifelé igyekszik jazz maradni. Így Ok! Így kedvenc!

 

 

10. Joe Satriani: The Extremist (1992)

Tanár úr másik hibátlan anyaga. Ha a Friends szól, mindig mosolygok, ha a Tears in The Rain, vagy a Cryin', akkor szomorú leszek. Bárki, bármit mond, a gitár képes a leghitelesebben tolmácsolni az emberi érzéseket.

 

 

Legyen ez a végszó.

Túrisas