Kiadó:
Infrared Records

Honlapok:
www.lyleworkman.com
myspace.com/lyleworkman

Már jó ideje annak, hogy utoljára instrumentális gitáralbummal foglalkoztam ezeken az oldalakon, pedig régi perverzióm, hogy még a nagy rálátással rendelkező gitárőrült kritikus "pályatársak" előtt is tök ismeretlen előadókat bányásszak elő a világháló szinte kimeríthetetlen tárházából. Íme, itt van hát ez a "Munkás" csávó (micsoda egy hülye név!).

Nem fölkészületlen, rutintalan amatőr ez a Los Angeles-i arc, hiszen kismillió lemezen játszott már stúdiózenészként, és a Hollywood-i filmvilágban is keresett zeneszerző, olyan filmek zenéjét komponálta, mint a "Yes Man", "Superbad", "The 40 Year Old Virgin", "Forgetting Sarah Marshall" és a  "Knocked Up" (bocs, de filmet sose nézek magyarul, így csak az eredeti angol címeket ismerem). Röviden vérbeli profiról van szó, aki a stílusok egész széles skáláján mozog ide-oda teljes biztonsággal.

Egyre inkább az a benyomásom, hogy a Mike Varney és kiadója, a Shrapnel Records köré csoportosult pufihajú gitárhősök ideje végleg lejárt. A mai gitármágusok már nem annyira az egy másodperc alatt kipengetett hangok számában mérik a tehetséget, hanem kompozíciókban, összetett harmóniamenetekben gondolkoznak, ahol a sebes gitárszólók sokszor szolgai szerepet játszanak. Még maga a megtestesült gitárhős, Steve Vai is ebbe az irányba mozog mostanság.

Workman játéka egyáltalán nem magamutogató, mégis egészen meggyőző. Dalai inkább nyugisabb, érettebb, kimondottan jazz-orientált, nagyobb lélegzetvételű kompozíciók (olykor kortárs-zenei hajlamokkal, lásd pl. "Stratum Opus"), amelyeket szépen lassan, nyugisan fejt ki. Bajba is lennék, ha valamihez hasonlítanom kellene, de a korai Dixie Dregs hatások tagadhatatlanok.

A fellengős jazz-istákat is meggyőzi talán, hogy Workman olyan zenészekkel dolgozott együtt ezen az albumon mint Vinnie Colaiuta, Gary Novak és Simon Phillips dobosok, vagy Jeff Babko és Larry Goldings billentyűsök.

Személyes kedvenceim a finom keleties motívumokkal díszített "Ruckus Maximus" és a 9 perces, nagyívű "Nothing Left Unsaid", amely a bevezető pihekönnyű slide-os dallamot terjedelmes és varázslatos dallamorgiává bontja ki. Ortodox metallistáknak fölösleges bajlódni ezzel az anyaggal, de a kísérletezős kedvű, jazz-es kirándulásokra is nyitott vájt fülű zenefüggők igazi csemegére lelnek benne.

Tartuffe