Tituszunk alaposan próbára tette a lengyel-magyar barátságot. Hallgattam a lemezt, és egyre azon járt az eszem, hogy részemről én ezt most, legalábbis Titus (Tomek) vonatkozásában azonnali hatállyal felmondom.

Aztán, ahogy következtek szépen sorban, egymás után a nóták, és úgy tűnt, a lemeznek soha nem lesz vége, miközben Titusz ellenszenves, műmájer feje irritálóan meredt rám a borítóról, azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen a Jagelló-királyokkal sem rokonszenvezek többé. Annak az antihangnak a fényében (homályában) pedig, amit sikerült egy rettenet, modoros előadásmóddal elviselhetetlenné transzformálnia Titusznak, már a kilencévszázados közös történelem is jelentéktelennek, elhanyagolhatónak, sőt nyűgnek tűnt.

Aztán a meghallgatás utáni mély, megváltó csendben mégis úgy döntöttem, nem küldöm el a nagykövetségnek a gondolatban már megfogalmazott anyázós levelet. Legyünk mégiscsak barátok lengyel testvéreim, de Tituszt ne vegyük be. Tudom, hogy 25 éve van a szakmában az énekes(?)-bőgős, és az anyabanda, az Acid Drinkers a lengyel rocktörténelem egy darabkája, de ez a párakkordos alaprock, ami úgy igyekszik jópofának, meg lazának tűnni, hogy se nem jópofa, se nem laza, úgyis csak bajt hoz ránk.

Minden zeneínyenc megtalálhatja majd a nóták között a meglátása szerinti mélypontot, nekem a "One Scotch Please" a "kedvencem". Tomek itt berockosított folk kocsmadalban gondolkodik, szinte látom a meseszép kelta vidéket, kár, hogy letagadhatatlanul keresztül ömlik rajta a Visztula, amibe ez a laza, öreg lengyel rocklegenda ráadásul még bele is vizelt…

Az ellentábor, no meg a promóciós hazugság szerint ez "10 highly energetic, heavy rock’n’roll songs", és hogy valóban 10, az nem lehet vita tárgya egyedül. Mint ahogy az sem, hogy hihetetlen jó hangzású a produkció, olyan gyomros bőgősounddal, amit ritkán hallani lemezeken. Talán csak ennek köszönhető, hogy végighallgattam.

Túrisas