Kiadó:
Edel Music / Armoury Records

Honlapok:
www.stratovarius.com
myspace.com/officialstratovarius

A heavy metal szempontból erősen diétás '90-es években, mikor trutyiék (grunge) már annyian voltak, mint a perzsák, volt nekünk egy finn Leonidász királyunk Timo Tolkki néven, aki maroknyi kis csapatának, a Stratovarius-nak élén bátran szembeszállt a túlerővel. Zászlójukra az volt írva, hogy "Episode", és az ellenség betolulását Európába sikerült ideig-óráig megrekeszteni a Thermopúlai szorosnál (ü pedig pont úgy nincs a görögben, mint ö a latinban!).

A csaknem magányos és ádáz csatában azonban alighanem elvérzett a csapat, de a karizmatikus vezér biztos: egyre ötlettelenebb haditervekkel állt elő, összeveszett hűséges katonáival és végül a valósággal való kapcsolata is megbomlott. Ha lehet hinni a pletykáknak, a Revolution Renaissance legutóbbi lemezén már a fegyverét is más forgatta helyette. Így állhatott elő az a helyzet, hogy az egyik igazán mértékadó magyar internetes rockmagazin szerint: "Ez a Strato már nem az európai dallamos metal színtér vezető csapata, csupán egy brigád a korrekt másodvonalból." (itt)

Kotipeltóéknak tehát nagyon mélyről kell újra fölküzdeniük magukat, de meggyőződésem, hogy a második vonalba való visszaszorulásért nem csupán a gyengélkedő egykori vezér a felelős, hanem bizony időközben a mezőny lett irgalmatlanul kigyúrt. Szerencsére Matias Kupiainen személyében sikerült igazolni egy Tolkkinál még ügyesebb gitárost, akinek ráadásul zeneszerzői vénája is van, így minden adott a fölemelkedéshez. Sajnos a 2009-es "Polaris" még elég szedett-vedettre sikerült (bár volt ott egy briliáns "Deep Unknown"!), de megelőlegeztem nekik a bizalmat, mondván: "a zenei tehetség és a lendületes teremtő energiák már dolgoznak." (kritika itt)

Az Elysium igazolta optimizmusomat, mert noha jópárszor meg kellett hallgatnom, végül eljutottam oda, hogy az "Event Horizon"-on kívül minden egyes nótát komálok rajta. Szeretném persze, ha a mostanában komoly egészségügyi problémákkal küszködő Jörg Michael dobjai jobban szólnának, de Lauri Porra bőgője rendesen odapakol a gyomornak és a Kupiainen-Johansson páros bámulatos dolgokat művel.

Az új lemeznek érdekes arculatot kölcsönöz, hogy keverednek rajta a hagyományos Stratovarius-féle euro-power száguldások és a kimondottan progresszív szellemben fogant összetettebb művek. A "The Game Never Ends" például bármelyik Tolkki-s lemeznek lehetett volna húzónótája, miközben az epikus hangvételű 18 perces címadó dal meg a SymphonyX kompozíciós készségét súrolja. Néha teli torokból üvöltöm a szárnyaló refréneket a kocsiban, néha meg azt kívánom, bárcsak föl mernék vállalni a Tunnelvision, Malpractice, Anthriel és Status Minor alkotta finn progresszív páholyban való teljes tagságot.

Nem tudom, mit hoz a jövő; marad-e a furcsa egyveleg, vagy idővel túlsúlyossá válik egyik vagy másik megközelítés, de afelől nincs kétségem, hogy az "Elysium" egészen elképesztő hangszeres orgiáival (nem túlzok: 3 gitár- és 2 billentyűszóló) előbb-utóbb szerepel majd az ügyeletes kedvenc rovatban. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ez az album Kimi Räikkönen magabiztosságával utasítja maga mögé a "Polaris"-t, csakúgy, mint gyakorlatilag bármyelik Strato lemezt az "Infinite" (2000) óta.

Tartuffe