Kiadó: Nuclear Blast

Honlap: www.edguy.net

Jóllehet, annak idején az első két Avantasia album előtt katonatiszthez méltatlan odaadással borultam térdre, Tobias Sammet csapata igazán csak két albumával, az Avantasia kreatív lendületével alkotott Mandrake-kel, illetve az azt követő Hellfire Clubbal tudott csak kvázi rajongóvá tenni. A két említett lemezt megelőző produktumokat nem tudtam olyan, a fiataloknak kijáró jóindulattal hallgatni, mint annak idején a grunge-ból éppen kikászálódó szaksajtó. A Rocket Ride-on pedig már a csapat védjegyéül számító bohóc helyett inkább Tobias-t kellett volna odapingálni a borítóra, aki metal-tagadásos attitűdjével csinált magából egy tesco-gazdaságos Kiske klónt, a probléma csak ott volt, hogy addigra a példakép is kezdett a kurvalét csillogásába visszavágyni. (Amihez ugye, éppen Sammet volt a csábító kerítő…).

Lehet persze, hogy Tobias egyszerűen (wannabe) rocksztár szerepre vágyott, ám ezzel éppen azokat az alapokat csúfolta meg, melyekből operáit tudta felépíteni. Kezdetben a helloweeni, majd a Mandrake, Hellfire Klub kettősön a Maiden és a Judas hatásokkal sziporkázó csapat utóbbi két stúdióalbumán olyan eklektikával fűszerezett úton bolyongott, ami a csajozós rockerek számára túl sok sarokkal bonyolítottnak, izé bolondítottnak (sarkosnak), a germán-angolszász metal head-ek szerint pedig túl színesnek (bohóctarkának) bizonyult.

Egy-egy szám erejéig képesek voltak ugyan a régi mágiát felvillantani (emlékezzünk csak a kislemezes "Judas at the Operá"-ra, vagy a "Tinnitus Sanctus" címadójára), mégis valahogy kezdtem úgy érezni, hogy Tobias az Avantasiaból kimaradt, fiókos ötleteit valósítja meg anyacsapatával. Oké, szeretem én a humort, de nem vagyok benne biztos, hogy éppen Sammet germános poénjaira bukna a toleranciájáról egyébként sem híres német metalmag, hát még a magyar, hehehe.

Megmondom őszintén, a legutóbbi dupla Avantasia után nemigen tudtam elképzelni, hogy barátunkban maradhatott épkézláb "komoly" zenei ötlet, de hát sosem mondtam, hogy tudok jósolni. Szerencsére az előérzetem úgy csinált belőlem bohócot, ahogy az utóbbi időkben Tobias tette azt magával: a fiúk kihúzták a jokert a pakliból, amivel aztán bármilyen leosztásban nyerők tudnak lenni. Mert ugyan az eklektika megmaradt, de az ihletet, úgy érzem, ezúttal sikerült jó helyről teremteni.

A kezdő, epikus "Robin Hood" a maga Iron Maiden-es lopásával a Mandrake album kiváló "Pharao"-ját idézi, a másik alapozó, majd kilenc percnyi hoszú szerzemény pedig azonnal kitörölhetetlen, nosztalgikus refrénjével válik az Avantasia albumok keretes kompozícióinak méltó társává. Aki azonban másra vágyik, annak ott van a metalba oltott, Gary Moore-os folkriffel felvezetett tánczene, a "Rock of Cashel", vagy a parádés módon fémbe inkarnált delta bluesos "Pandora's Box". A rockzenei hatások megmaradtak ugyan, sőt, a "Breathe" diszkós felvezető dallamára egy ortodox metalfan rögtön hupililát hányna – ha nem lenne hozzá egy azonnal fülbemászó refrén amolyan hasfogónak –, ám az alapok jótékony fémes csengéssel ütik le a szinkópát a fejekben, ami mint tudjuk, igazi öröm a rocker emberfiának, persze csak akkor, ha a ritmusvezető nem a másnaposság kalapácsa…

Mit is tudnék negatívumként felhozni – mert ugye nehogy má' elbízzák magukat a fiúk, meg egyébként is, egy kritikus legyen rosszindulatú –, talán a két jellegtelen lassút, melyeket nyugodtan el lehetett volna valamelyik bónusz lemezre menteni, illetve ha már a humornál tartunk, akkor kérdem én, a "What a fuck, suck my cock" sor milyen viccnek lehet a poénja? Hát bizonyára elég szarnak…

Mindezektől függetlenül úgy érzem, Tobias-nak sikerült hosszú évek óta egy "A" kategóriás Edguy lemezt készíteni, amihez nem kellett a paklihoz olyan vendég joker-eket hívni, akiket minden bizonnyal még Batman is szeret. És én ennek örülök, pedig nem vagyok egy tősgyökeres képregény-geek.

Garael