Kiadó:
Roadrunner Records

Honlap:
www.alicecooper.com

H. Sanyi, (saját állítása szerint) a magyarok többszörös világbajnok sprinter futója az úriemberekre jellemző fölényes fordulattal ütötte el a riporterek rosszindulatú kérdéseit, mikor 10 évnyi kihagyás után, visszatérve a versenypályára, a serdülő korosztály akkori legjobbja is 50 métert vert rá a 110 m-es gátfutás válogató versenyén. Uraim, mondta Sanyi, jegyezzék meg, nem én lassultam le, pusztán a világ gyorsult fel olyan mértékben, amire nem számítottam. Ehhez pedig csak gratulálni tudok.

Úgy gondolom, jóllehet Alice Cooper, a rockvilág veterán világbajnoka nem hagyott ki reflexkoptató éveket – sőt, néha meghökkentő váltásokkal volt képes az adott trendekhez viszonyulni – ezúttal úgy tett, mint az a magasugró, aki egy mai versenyen is gurulós módszerrel próbálkozik a Fosbury által "kitermelt" technikai virtuózok között. Esély persze van a győzelemre, de vajmi kevés, és valljuk be őszintén, a nosztalgia kedves-keserű bája mellett nem inkább az újabb és újabb eredményekre vagyunk kíváncsiak? De hogy is jön mindez ide? Alice ugyanis olyannyira komolyan gondolta 1975-ös lemezének folytatását, hogy amennyiben a hangzás nem lenne a tradicionális megoldások mellett is második évezred utáni, pusztán a zenei anyagot tekintve készülhetett volna rögtön az első részt követően, amúgy lendületből, mondjuk 1976-ban. (Bár meggyőződésem, hogy akkor nem 14 szám, hanem mondjuk csak 8 kapott volna helyet az albumon.)

Igazából nem is a koncepcióval van bajom, alapvetően szeretem ezt a rock n' roll sémákra épülő, a Slade slágerkorszakára is jellemző dallamos, táncolható vonalat – ráadásul ilyen bivaly megszólalásban –, ám félek attól, hogy a jelenlegi túltermeléses időszakban ennyi már kevés az üdvösséghez (illetve Alice relevanciával a kárhozathoz). Még akkor is, ha hősünk minden horror-show tapasztalatát felvonultatta a siker érdekében. De kérdem én, most, amikor a TV – vagy monitor – előtt, egyenes adásban nézhetünk meg mindent, ami sokkolónak minősülhet – de már nem is minősül annak –, el tud minket kápráztatni a bábu művérrel öntözött lefejezése? Engem már nem igazán. Ráadásul Alice, alárendelve a lemezt a színpadi koncepciónak, egy szórakoztató show eklektikájával gyömöszölt mindent a produkcióba, ami ugyan színessé tette az előadást, de félek, a disco műfajon elsütött poénon ma már csak az újszülöttek nevethetnek. Mert azoknak ugye minden vicc új…

Ráadásul, ha már retro, nem tudom, mit keres ez a Kesha nevezetű sztár(?) a mester mellett (mert alatta még megérteném, elnézve a hölgy bájos figurátumát), főleg egy elektronikus ízléstelenséggel felturbózott, álcázott popdalban? De félre ne értsen a kedves olvasó, nem akarom elvenni a kedvét az albumtól, mert a leírtak ellenére ÉN élvezem az "új rémálmot", hiszen a lejátszott rhythm and blues panelek ezredszerre is működnek, tapsgépekkel, elkoptatott dallamfordulatokkal, kiszámíthatóságukkal együtt és nem hányok hupililát a rockba ágyazott kuplétól sem.

Cooper pályája kezdete óta igazi boszorkányos ügyességgel tudott slágert teremteni, s ha nem ő, akkor a segítségül hívott profik gondoskodtak arról, hogy azoknak is legyen mit fütyörészniük, akik sem a horrort, sem a bögyös cicákkal játszott szado-mazót nem kedvelték. Ez pedig most sincs másként, még a Beatles alapú, lassú nóták sem unalmasak, pedig korábban már mind Alice, mind a korszak veteránjai megírták őket; és abban is (majdnem) biztos vagyok, hogy ha az említett módon 1976-ban jön ki az album, az első résszel felérő klasszikusként emlegethetnénk. Kár, hogy jelenleg 2011-et írunk…

Jó kis album ez, talán a legjobb Alice modernkedő korszaka óta, abba viszont nem vagyok biztos, hogy a jelenlegi lemez dömping tükrében – mondjuk fél év múlva – magamtól is kényszert fogok érezni a lemez ismételt meghallgatására, nemhiába futok majd kétszer jobban, mint húsz évvel ezelőtt – viszont nem is vonultam ki a versenyből 10 évre, mint a legendás H. Sanyi.

Garael