Kiadó: Frontiers Records

Honlap: www.sebastianbach.com

Sebastian Bachot tehetséggel verte meg a Teremtő. Bizony, mert a tehetség mellé nem adott abból a fegyelemből, ami kordában tudná tartani a zabolátlanságot; ez a heavy rock színpadon ugyan minden bizonnyal előny, ám a karriergondozásban szárba helyett könnyedén szarba szökkenést eredményezhet. Már nem is annyira ifjú barátunk mellé sajnos nem találtatott egy olyan vaskezű domina, mint aki Ozzy ballépéseit igazította egyenesre, pedig hát Bach zenei színpadon kívüli megnyilvánulásai igencsak megkívánták volna az előzetes cenzori-lektori egyeztetést, ráadásul az állandóan kényszerítően lobogó tűz, ami olyannyira jól jött a "Slave To The Grind" idején, lassan nem csak az ígéretes karriert, hanem Bach elsőszámú fegyverét, a hangját is felzabálta.

Elnézve a neten keringő, élőfelvételes videoanyagokat, nyilvánvaló, hogy Bach már soha nem fog olyan sikert elérni, mint amit a Skid Row-ban, és nem csak azért, mert pályafutásának csúcsát jelentő két albumot nem ő, hanem egy csapat alkotta meg, hanem mert az idő vasfoga jó pár rozsdanyomot odarágott azokra a bizonyos hangszálakra. Persze emellett még lehetnének jók a szólólemezei, de a kanadai énekes sajnos dalszerzőnek közepes, dallamai korántsem olyan erősek, hogy az énekesi kvalitás szembe, illetve fülbeszökő romlását jótékonyan elfedjék. Nem tartom lehetetlennek, hogy egy karakán producer amolyan apai szigorral képes lenne kihozni Bachból valami jobbat is, de egyelőre vagy a producerek ódzkodnak a legendásan nehéz természetű énekessel dolgozni, vagy Sebastian jutott már túl azon a koron, amikor a szigornak még lehet szerepe a jellem, illetve karrierfejlődésben. (Mivel az album atyja Bob Marlette, valószínűleg a második eshetőség forog fenn.)

Itt van hát az új album, amit többször is meghallgatva nem mondanám, hogy rossz – de az sem, hogy túl jó. A megszólalás ugyan bika, a riffek szinte leszakítják az ember fülét, és akad pár emlékezetes dallam is, de akárhányszor futok neki a lemeznek, az ötödik szám tájékán mindig elfog a deja vu – ezt bizony hallottam már, és nem is olyan régen: vagy két számmal ezelőtt. Ez pedig nem jelent jót, mert nem három jól sikerült szerzemény re-produkálására vagyok kíváncsi egy 13 számos album esetében, itt pedig bizony sokszor önismétlésbe fut, illetve sikolt bele hősünk. Lehet persze, hogy csak az arányokkal van baj, és a gitársound iszonyatos, elnyomó ereje mellett nem tudnak érvényesülni a dallamok, de azt hiszem, hogy inkább Seb' nem tudott felnőni a gitár alkotta, valóban magasra tett mércéhez. Sajnos a "kreatív csapat" belefutott a "CD betegségbe", valószínű, hogy nyolc kiválasztott dallal egy osztállyal feljebbi bajnokságba rúghatnák a lemezt, még úgy is, hogy engem néha kifejezetten idegesít az az acsarkodó, túlrekesztéses dallamformálás, ami Bach énekét torzra uralta.

Érdemes egyébként szemügyre vetni az album borítóját: a nyaktalan (egyébként meg nyakas), idétlen mozdulatba merevedett énekes mögött pompázó koponyás Shiva-kreatúra ízléstelen fotoshop kompozíciója láttán önkéntelenül is eszünkbe juthat a "Slave To The Grind" apafestményes, igényes borítója, és egy pillanatra megállva eltöprenghetünk azon, hogyan gazdálkodjunk azzal, ami számunkra megadatott. 

Garael