Honlap: michaelschenkerhimself.com

Kiadó: Inakustik

Miután Túrisas kollégám jól kiördögözte magát Helgrind kritikájában, azért kíváncsi lennék, mit tudna mondani a Schenker nevű úriemberre (tudom, semmit, csak leborulna), aki ékes példája annak, miszerint a rossz csak a jó viszonylatában létezik, és az angyalok egy testben is létezhetnek a démonokkal.

A "hogyan írjunk rocklemez kritikát" szabálykönyve szerint itt most ugye Schenker életútjának összefoglalása, és erkölcsi tanulsággal megspékelt sopánkodás következne, hogy lám, az alkohol és a drog a legfényesebb tehetséggel is mit tud kezdeni, ám ezt engedelmetekkel ezúttal kihagyom. A fanok úgyis töviről-hegyire ismerik hősünk munkásságát és életútját, aki meg nem, azt úgy gondolom, nem igazán érdekli a legrosszabb hollywoodi sémákra épülő – bár sajnos valós – hullámvasutas sztori. (Ha meg igen, akkor olvasson Daniel Steel könyveket.)

Látható és hallható, hogy Schenker életútjában megbúvó kettősség művészi céljaira is jellemző: adva van egyrészt a tudásánál fogva egy abszolút gitárhős, aki kisujjából rázza ki a virtuozitás modernkori Paganini sémáit, ugyanakkor adva van az a pophoz közelítő dallamalkotási attitűd is, amit a hősünket instrumentális képességeiért szeretők nem mindig tolerálnak. Ez persze nem feloldhatatlan ellentmondás, melynek ékes példáját megdönthetetlenül tálalhatom – jómagammal. Bennem sosem okozott hiányérzetet Schenker slágerlistás törekvéseinek időszaka: valahogy úgy voltam vele, mint az amerikanizálódó Rainbow-val annak idején, vagyis egy másfajta megközelítés ellenére ez is hozzátartozhat az életműhöz. Schenker egyébként sem gondolkodott soha úgy, miszerint a dal a gitárszóló kényelmetlen, ám egyben elengedhetetlen része – és véleményem szerint az arany középút megtartásának képessége is van annyira dicséretes, mint eljátszani a rockba oltott Shivát.

Jelen album tökéletes példája az eddig leírtaknak: aki a rockorientáltabb Schenkert kedveli, az lehet, hogy csalódni fog, ám aki a slágerteremtő UFOnautára kíváncsi, az minden bizonnyal széles mosollyal az arcán fogja hallgatni a gyakran popba hajló melódiákat, és még az sem fogja elvenni a kedvét az egésztől, ha olyan ismerős riffeket fedez fel, amit a Zeppelin a "Kashmir"-ban, vagy a Purple a "Perfect Strangers"-ben egyszer már  megírt. Mindezek ellenére azok se kapjanak a szívükhöz, akik számára a gitárszólókból nem létezik olyan szó, hogy sok, a Schenkerre jellemző, gyakran a klasszikus zenéből táplálkozó gitárfutamok – "Scene of Crime" – ugyanúgy részesei az albumnak, mint az olyan szinte panelesen egyszerű rock n' roll nóták, amilyeneket a "Saturday Night"-tal produkált a csapat. Mert kell egy csapat, mondta annak idején Minarik Ede, és itt bizony akad is, hiszen a meghívott vendégekből akár két világválogatottat is kiállíthatnánk – még szerencse, hogy rockoperázni nem támadt kedve az összerittyent zenészeknek, mert Tobias Sammet minden bizonnyal sírva fakadt volna.

Persze nem lennék szigorú kritikus, ha nem említeném meg az album gyengébb pontját jelentő énekest, akinek ugyan standard és vállalható rockhangja van, ám megközelíteni sem tudja a Schenker által állított instrumentális mércét. Kár, pedig a nyilvánvaló pophatásokat egy karcosabb vokálvirtuóz talán emészthetőbben tudta volna tolmácsolni a fémesebb szívűek felé is.

(Nem bírom nem megjegyezni, hogy ha nem tartanám elképzelhetetlennek, akkor Schenkert olyan P. Box rajongónak gondolhatnám, aki a "How Long" c. szerzeményében konkrétan lemásolta a magyar csapat "Veled Múljon El" slágerének jól sikerült verzéjét – hiába, a zene nyelve annyira nemzetközi, hogy gyakran egész mondatok képesek az internacionalitásra, hehehe.)

Garael