Honlap: www.truemetal.org/brainstorm

Kiadó: AFM

Tudom, hogy a vesztes csata után a rossz hír hozóját lövik le legelőször, de muszáj kigombolnom az ingemet azoknak, akik a Brainstrom új albumától a Soul Temptation tökös, amerikai ízű powerét várják. Nem, uraim, itt powerről már csak nyomokban beszélhetünk, és pusztán merengő nosztalgiával gondolhatunk arra a Brainstormra, amelytől sokan – kimondva és kimondatlanul – az europai power megújítását remélték (azt szerintem megtette helyettük a paradox módon brazil Almah). No persze, a potenciális csalódás engem speciel nem ért annyira váratlanul: a power-forgalom slágerutcába történő elterelését mint bősz Symphorce rajongó tavaly már végigéltem egyszer, és jóllehet, én meg tudtam találni a magam útját, attól félek, a keménymag már nehezebben fogja tolerálni a tökös riffek és a rafinált gitárszólók viszonylagos csökkenését.

Most azonban mielőtt eldördülnek azok a bizonyos lövések, az utolsó szó jogán hadd jegyezzek meg valamit: a leírtak ellenére igenis tetszik az album. Mint ahogy a legutóbbi Symphorce progresszivitást eltüntető világával sem volt bajom – no jó, egy kicsit –, úgy az egyébként direktebb vonalat viselő Brainstorm esetében is a hátára fekvő cicaként (az oroszlán szót ezek után le sem merem írni) dorombolok, ahogy Andy B. Franck dallamai a hasamat, illetve a fülemet cirógatják. Mert vádoljatok meg a puhatökűséggel, de nekem a legutóbbi albumról is az epikus "The Final Stages Of Decay" tetszett leginkább, nem véletlen, hogy a tipikus nyitószámként nemigen aposztrofálható, szinte merengős kezdő szerzemény hallatán széles mosolyra húzódott a szám. Most aztán mondhatjátok, hogy mit vigyorgok, mint szőke nő a fogorvosa temetésén (látjátok, nekem ilyen fogsorra telt), de megátalkodott dallampártiként nem tudok az olyan, talán már giccsbe is hajló slágerek mellett zokogva és mellet verve elmenni, mint a zongorás "In These Walls", vagy az epikus málházással megpakolt, kétlábdobos kvázi Helloween bomba, a "No Sinner No Saint". Hát hol marad az igazság, kiálthat fel a kétségbeesett ősfan, neki meleg szívvel ajánlhatom a lényegében egy echte Judas riffel felvezetett, zakatoló gőzmozdonyként himnuszt pöfögő "Life On Hold"-ot, vagy a korai időket talán leginkább megidéző, groove-os "Temple of Stone"-t.

A nálam ravaszabbak talán joggal bizonygathatják, ugyan, nincs itt másról szó, mint a német hatások lassú beszivárgásától – az amerikai típusú power elemek kárára – és talán kénytelen is lennék nekik igazat adni, ha Andy dallamai nem volnának annyira jellegzetesek és egyediek, hogy ha nem is messzire, de elűzzék a "germanus sramlimus" indulós vagy szögkalapálós bacilusát. Az persze igaz, hogy így a csapat kezdeti megmozdulásait jellegzetesen felvértező kettősség van szűnőben – vagyis a szigorú, tengerentúli riffek és a karakteres dallamok "ambivalenciájából" eredő feszültségkeltés, de a dallamosabb közeg még mindig kitermel annyi riffet, amennyi fémtartalmával a Skynet egy egész Terminátor hadsereget teremthet.

Az album hibájaként talán csak a gitárosok szólómunkájának fantáziátlanságát említhetném, bár a Brainstorm ereje soha nem az instrumentális rafináltságban vagy akrobatikában rejlett, a dalokat talán minden eddiginél hangsúlyosabban a refrének viszik el a hátukon.

Aki tehát figyelemmel kísérte Andy Symphorce-os ténykedését, az most indokoltan gondolkodhat el, hogy a két banda zenei világának homogenizálódása nem teszi-e feleslegessé az egyiket, én azonban bármikor kész vagyok az ilyen típusú – talán néha már hatásvadásznak is mondható – slágerhalomba temetkezni. Ha már lőttök, legalább ilyen sírban feküdjek.

Garael