Kiadó: Metal Blade

Honlap: www.richardchristy.com

Olvasva a metal zenei fórumokat, az új CWOTD albumhoz kapcsolható, már-már rajongói attitűd – ami a jelenleg divatos cinikus hangvétel (ezt gyakran összekeverik a kritikaival) regnálásának idején talán még szembeszökőbb – olyan kijelentéseket eredményez, ami az értékítélet modoros, de egyben szegényes és végletekhez húzó "zseniális", illetve "szánalmas" jelzőit kibővítve legalább mondatba foglalja a sommásnak tűnő megállapítást: így kell metalt játszani 2011-ben!

Nos, én nem vagyok ellene a túlfűtött érzelmeknek – már ha arról van szó – a művészi alkotások esetében, mert egyetértek, hogy egy parciális differenciálegyenlet megoldási bravúrjain nehezebben lelkesedik az ember és még mindig jobb, ha egy lemez hozza ki az emberből a zsigeri véleményt, mint mondjuk egy politikai vita, de úgy érzem, hogy az említett megállapítás – még ha perszonális szempontból érthető is –, azért önmaga "monokromitásában" több kritikai árnyalatot kívánna.

Azt persze magam sem vitatom, hogy a nagyobb volumenű Ripper próbálkozások között a "Cold Winds Of Timeless Days" valóban előkelő helyen tanyázik, bőven lekörözve a Malmsteen-i produktumokat, és legalább az egyik Judas lemezt – hogy melyiket, azt döntse el ki-ki saját maga –, sőt, a Beyond Fear eddigi egyetlen albumának is irányt mutathat. Ripperről eddig az volt a véleményem, hogy kiváló énekes, de hajlamos jellegtelen dallamokat alkotni, ennek ellenére néha "el-elsül" a keze, illetve az esze, és bravúros megoldásokra képes: kár, hogy csak úgy, mint a 90 éves kendó mester, aki egy-egy pillanatig még "hazavágja" a feltörekvő reménységeket, de a verseny végére már a középszer is rajta köszörüli a bambuszt.

Ugyanakkor – és jóllehet erről nem Ripper tehet –  hősünk igazi "pechvogelként" fut bele a "a legszarabb hangzású albumokon történő részvétel" versenyeibe, gondolom, a bennfenteseknek elég csak a legutóbbi Malmsteen csodát említenem, de nyugodtan példálózhatok a két Iced Earth, és igen, a legelső CWOTD lemezzel is, melyről sokáig meg voltan győződve, hogy csak demo… Nos, a hangzással most sem kápráztatott el a szupercsapat, Ripper éneke mintha valahonnan a víz alól próbálna sikolyba törni, és a gitárok sem harapnak úgy, ahogy azt ez a fajta zene megkívánná. A dob persze az előtérbe nyomulva próbál Ripper hangjával (ami a lemezen viszonylagosan takarékoskodik a padlásjáró túrákkal) konkurálni – ezt a versenyt valahol még meg is értem, hiszen a csapat fő mozgatórugója csak az "ütős" teljesítményre képes ütős, és a dalok fő gerincét alkotó ravasz váltások alapját a néha meghökkentően töredezett, ám egyben hangulatjavító kétlábdob-sorozatok adják meg, de én nem tiltakoztam volna, ha az underground jelleget a szokványos power sablonok messzire hajigálásán kívül a hangzás nem képviseli.

A recept az első albumhoz képest egyébként valóban pozitív irányba változott, még akkor is, ha ezt talán egy szűk réteg gyanakvással figyeli, ugyanis Ripper a formáját kiválóan időzítve ezúttal olyan dallamokat hoz, melyek élvezetéhez nem kell rongyosra hallgatni az albumot, és ha nem tűnne egy amerikai csapat lokálpatriotizmusán ejtett csorbának, akkor talán még némi európai hatást is felfedezni vélnék. Persze nem véletlen, hogy ismerősnek tűnnek a megoldások, hiszen a refréneket támogató kórusok tekintetében óhatatlanul is megidéződik az Iced Earth szelleme, jóllehet Schaffer mester ellentmondást nem tűrő hazaszeretete talán már a bandát inspiráló ősforrásokat is amerikanizálta – bár ez utóbbi megjegyzést tudjátok be a kritika írójának eredendő rosszindulataként.

Nos, ahogy visszaolvasom az eddig leírtakat, kénytelen vagyok jól nyakon csapni magam, hiszen a hangzáson kívül nemigen tudtam sebet ejteni az írás elején említett kijelentésen, pedig ha nagyon kukacoskodni akarnék, megemlíthetném, hogy ismételten soknak tartom a 14 szerzeményt, és talán az utolsó négy etapból én kettőt bőven lehagytam volna… A rosszindulatból azonban elég volt, és hát csattanóként álljon itt az én véleményem is: igen, így kell metalt játszani 2011-ben!

Garael