Kiadó:
Cooking Vynil

Honlap:
www.thecult.us

Szerepek szerint éljük az életünket, melyeknek formálásában létezik ugyan egy bizonyos "törzsanyag" – ezt egyesek genetikának, mások léleknek hívják –, de sajnos nem mindig áll rendelkezésre olyan rendező, aki kiigazítaná a rossz színészi játékot, vagy figyelembe venné a "közönség" elvárásait. No persze nem biztos, hogy a rendező utasításait annyira szívesen fogadnánk, sőt, az is lehet, hogy egész egyszerűen rossz tanácsokat kapunk. Ilyenkor aztán "kapálhatunk", és jöhet az "önmagunk ostorozása", ami nem ennyire poétikusan a "hogy lehettem ennyire marha, hogy hallgattam erre a hülyére" összetételű tanúságtétellel zárulhat, oszt' vagy tanul belőle az ember, vagy nem.

A The Cult azon bandák egyike, akiket aztán igazán nem lehet vádolni szerephiánnyal, a produceri munka megítélése azonban nem mindig volt releváns: a Bob Rock atyáskodása alatt készült, rocksztári státuszt hozó "Sonic Temple" sikerét még a narkotikumok világából is könnyű volt észlelni, ám a "Beyond Good and Evil" album utáni elmarasztaló énekesi nyilatkozattételek igaztalan vádakat fogalmaztak meg, már ami a produceri munkát, és az elkészült produktum színvonalát illeti. Ráadásul a hosszú évek utáni "Born Into This" úgy punnyadt bele a szürkeségbe, ahogy Ian Astbury fizikuma és hangja a látható és hallható destruktivitásba, és megmondom őszintén, a banda kislemez-törekvéses módszereiben fogant és kiadott két-két dal is arra ösztökélt, hogy lélekben rákiáltsak a fiúkra: "Hello, keressetek egy megfelelő producert, mert ideje szerepet váltani!"

Éppen ezért örültem, hogy a munkálatokat végül ismét Bob Rock-kal fejezték be a srácok – Chris Goss elektro-pszichedelikus, insider világa olyan messze áll tőlem, mint nagytőkéstől az internacionalizmus -, ráadásul még az sem vette kedvemet, hogy Astbury ezúttal a szexikon és elektro-riff mágusi szerepét látenciába tolva visszanyúlt a Doors-örökséges indián sámánizmushoz. A "Choice Of Weapon"-ben szereplő domborulatok tehát a megóvandó tájra és nem a női idomokra vonatkoznak, a riffek lüktetése pedig egyfajta rock-révületbe taszíthatja a hetvenes évek hangulatába szerelemesedett hallgatót. Mert van itt jócskán Hendrix és Joplin örökségből, sőt a "Mercedes Benz" riffjéből kinövő "Life>Death" szentimentális romanticizmusával a rockon is túlcsordulva tör utat a pop felé. Nyugi, a lemez a leírtak mellett jócskán tartalmaz rock n' roll-t, a nyitó "Honey From A Knife" nomen est omen hasít bele a továbbiakba, a törzsi dobokkal hipnotizáló "For The Animals" boogie-jától az indián varázsló is másfajta táncba kezdene, az "Amnesia" pedig akár a metálos riffekben gazdag "Beyond Good And Evil"-en is potenciális listakövetelő lehetett volna.

Hiába, Bob Rock ezúttal értette, mi kell a népnek: Billy Duffy összetéveszthetetlen riffelését és a hőskorba visszanyúló gitárdallamait megalapozó, pulzáló ritmusok, valamint Astbury jellegzetes, erotikával és világfájdalommal telített dallamai, melyek ezúttal első hallásra ütnek, potenciális sláger-virágokkal megajándékozva a szeretetre és érintetlen környezetre áhítozó poszt-hippi hallgatóságot. Én azonban a világbéke mellett még egyet szeretnék kívánni: Astbury hangjának mielőbbi javulását, mert túlnézve, illetve túlhallva alapvetően rajongói attitűdömön, be kell látnom, hogy ez a hang már nem az a hang, akkor sem, ha orgánumában még mindig ott ficánkol a gyíkkirály.

Garael