Kiadó:
Anthem/Roadrunner

Honlap:
www.rush.com

Vannak bandák, akik az életművükkel vívják ki a lehető legnagyobb elismerést. A Hard Rock Magazinban futó Top100 kapcsán is arra a következtetésre jutottam, hogy az Iron Maiden első helye teljesen megérdemelt. Nem feltétlen azért, mert a "Powerslave” a létező legjobb heavy metal album, személyes listámon egy "Operation: Mindcrime”, a "Master”, az "Images and Words” vagy a "Rising Force” biztosan előrébb kerülne bármelyik Vasszűz lemeznél. De ha megkérdeznéd, hogy melyik a világ legjobb metal zenekara, mégis habozás nélkül vágnám rá a Maiden nevét.

Ők hosszú és töretlen karrierjük során – szolid kísérletezgetés mellett – szorgosan gyártották a jobbnál jobb korongokat, nem egy klasszikust letéve az asztalra, tonnányi csapaton hagyva felismerhető nyomokat és útjára indítva tucatnyi alstílust. Mindezt a nélkül, hogy valaha is engedtek volna a minőségből és hátat fordítottak volna a rajongóiknak. Náluk nem találsz komoly megingásokat, pálfordulást (még a Bayley időszak is hozta a szintet zeneileg), olyan lukra futásokat és vállalhatatlan produkciókat, nyilatkozatokat, stb. mint a Metallica, a Queensryche vagy éppen Malmsteen esetében.

Ilyen szent tehén a kanadia Rush is. Nincs a földkerekségen egy olyan rocker se, aki rosszat merne állítani róluk, meg is köveznék egyből. Stílus-alapítók ők is (ott bábáskodtak a progresszív (hard) rock megszületésénél, a science fictiont is elsők között hozták be ide, a Muse-t évtizedekkel megelőzve injekciózták bele a popzenét és az elektronikát az intelligens rockzenébe, stb.) és nekik is van egy rakat olyan lemezük, amit az életben nem tennék fel semmilyen top listára, mert önmagában egyik sem vág földhöz, a kitartásukat, állhatatosságukat, kísérletező kedvüket és – mindeközben - a folytonos minőséget viszont náluk is el kell ismerjem.

Ahogy azt már korábban is fejtegettem (ITT), valójában nem könnyű feltétel nélkül szeretni a zenéjüket. Geddy Lee hangja hosszú távon elég fárasztó (van, akit már rövid távon is kicsinál...), Alex Lifesonra pedig mondhatjuk ugyan, hogy teljesen egyéni, lemásolhatatlan stílust hozott létre, de ez nagyjából ugyanolyan eufemizmus, mint amikor a csúnyácska leányzónak azt rebegjük, hogy különleges az arca. Most nem azért, de a nyitó "Caravan” gitárszólója egy kezdő banda első demóján még csak-csak elmenne, de azt nem értem, hogy kerülhetett fel egy – éppen a zenei felsőbbrendűsége okán – kultikus, patinás zenekar huszadik stúdióalbumára. Oké, Peart jó dobos, de ritkán visz el a hátán egy zenekart közel negyven éven keresztül az ütős...

Ambivalens érzéseim ellenére mégis vártam ezt a CD-t nagyon, mert az előzetesként kiadott EP rendesen felcsigázott. Azon ugyanis három rohadt jó, gitárközpontú, tradicionális értelemben vett progresszív számot hallottam. A három "zseni” egy jó ideje ugyanis leginkább a hangzással kísérletezett, de ettől eltekintve a muzsika maga tulajdonképpen jófajta pop-rock nóták sorozataként volt leírható, melyeknek a sajátos ízt a zenészek egyénisége adta meg. A beharangozó ezúttal azonban hosszabb, instrumentálisan is el-elkalandozó, a korai világukhoz némileg visszakanyarodó hangzás és felfogás ígéretét villantotta fel.

A "Clockwork Angels” be is váltotta ezt az ígéretet, meg nem is. Jó érzékkel ugyanis messze a legjobb számokat sikerült a CDS-re kiválogatni, így a kislemez tulajdonképpen ellőtte a puskaporuk nagy részét. Ahogy a kezdetei lelkesedésemet is valamelyest. Az összkép azonban még így is pozitív és a legendához méltó: egyetlen rajongó sem fog csalódni bennük most sem, a minőség éppúgy garantált, mint a BMW legújabb szériája esetén. Az immár részben ezzel járó kiszámíthatóságot pedig járulékos veszteségként kell elkönyveljük. Tíz pontos EP, hét-nyolc pont körüli nagylemez – így tudnám összefoglalni ezt a cuccot, amely tulajdonképpen szép, korrekt szintézise egy tiszteletet parancsoló zenei karriernek, ezt-azt felvillantva annak minden korszakából. Na nem mintha ennek a pályafutásnak vége szakadni látszana, szerintem ők még az unokáimnak is húzni fogják - elpusztíthatatlanok, valahogy úgy, mint a Rolling Stones.

Kotta