Nagy úr nagy rocker. Még a nappalija is erről árulkodik. Természetesen középen egy kanapé, amire senki sem ülhet le, de mindjárt mellette egy dobogón egy Tama lábdob két plüssmacival, egy cintányér és egy szélcsengő. A dohányzóasztalon egy üveg bor egy félig töltött pohárral, egy másikon a "What if..." bakelitlemez bekeretezve. Kétoldalt pálmafák, és mindenütt gyertyaizzók a szobában. A kanapé előtt perzsaszőnyeg, a falon pedig plakátok: Thin Lizzy, The Who, és Led Zeppelin. Valamint a The Who basszusgitárosának, John Entwistle-nek egyik utolsó munkája, a Guitar Gods című grafika, melyen emléket állít kedvenc gitárhőseinek, Jimi Hendrixnek, Jimmy Page-nek, Eric Claptonnak, és természetesen Pete Townshendnek. És hogy az illúzió teljes legyen, a brokátfüggönyök között az ablakon át látszik egy Zeppelin léghajó makettje, amely mindig ott lebeg az igazi rocker szeme előtt. A plazmatévét kidobták, a mögötte lévő válaszfallal együtt, így a helyén bekukucskálhat pár száz japán rajongó Nagy úr nappalijába, ahol páratlan élmény várja őket.

Bejön Nagy úr személyesen. Nagy úr ugye négy úr, ezt tudjuk. Pet Törpe, a legendás dobos, aki verte a bőrt már nagy szerelmem, Belinda Carlisle (Heaven Is A Place On Earth) koncertjén is, aki csatlakozott az újjáalakult The Knack-hez (My Sharona), aki dobolt Graham Bonnet mögött az Impellitteri első lemezén, és aki el tudja énekelni a Yesterday-t dobszóló közben. Billy "Soha Nem Teszem Le A Zöld Gitáromat" Sheehan, akinek első és egyetlen slágerét, a "Shy Boy"-t játszotta már David Lee Roth, Steve Vai, és most Nagy úr is. Paulus Gilbertus, aki gladiátorokat megszégyenítően forgatja fegyverét, a Racer X keblén nevelkedett, majd Nagy úr felkarolta, s ezt követően szólóban volt már Jimi Hendrix-imitátor, akusztikus szamuráj, valamint 1 G a G3-ból. S végül, de nem utolsósorban Eric Martin, akit a japánok Mr. Vocalist-tá avattak, elénekelhette a legnagyobb japán slágereket, és zabálták, mint nálunk Zámbó Jimmy-t. Ennek megfelelően fekete selyemingben, nyakkendőben, mellényben és melírozott hajjal vonul be, úgyhogy akár egy örökzöld Fenyő-slágerbe is kezdhetne azonnal.

De nem teszi. Ellenben belekezd a "What if..." nyitódalába, az "Undertow"-ba. Hű, micsoda nóta ez akusztikusan is!  És a négyszólamú vokál tisztán szól. Muszáj neki, mert nincs csutkáig nyomott gitárerősítő, ami elnyomja az éneket. Csak egy Marshall kombó, amely az akusztikus gitárt hivatott kihangosítani, és persze Sheehan basszusgitárja. Torpey egy szem csörgővel operál, majd a következő dalban (Still Ain't Enough For Me) a hangfalat püföli, amin ül. Mint megboldogult fiatalkoromban, amikor rockzenekart alapítottunk, de dobszerkóra nem volt pénzünk, így két lefordított diszperzites vödör volt a hangszer. Csak hát ezek a fiúk valahogy jobban nyomják!

Aztán egy kis nosztalgia: a "Green-Tinted Sixties Mind". Sose gondoltam volna, hogy ennek az intróját el lehet játszani akusztikus gitáron is, de Paul megtette! Zseniális!

A "What if..." lemezt nem hanyagolják továbbra sem, az "As Far As I Can See" és az "Around The World" is remek nóták, remek akusztikus átiratokkal. Így kell ezt csinálni! Azért persze közbe illik iktatni pár régi nagy slágert, de hogy az "Electric Drill Song"-ot hogyan nyomják el akusztikusan, az nagy kérdés volt. Persze csak az én egyszerű agyamban. Paul ismét eszméletlen nagyot gitározik, és Billy bácsi is kitesz magáért.

A koncertet három részre osztották, mint anno a "Kiss Symphony"-t. Kilenc nóta után bejönnek a szimfonikusok, ami jelen esetben egy nyolctagú kamarazenekart jelent. A Reve Strings megjelenésével kicsit zsúfolt lett a nappali. De ez nem gátolja meg a fiúkat, hogy két újabb "What if..."-dalnak elhúzzák a nótáját (Stranger In My Life, All The Way Up), majd jön a minden rádióból csorgó, csöpögős dal, ami nélkül koncert nem mehet le, "To Be With You". Ez eleve akusztikus, így nem volt nehéz "átdolgozni", a szimfonikus kíséret azonban ad valami kevés pluszt a hallgatóságnak.

A koncert harmadik részében előkerül Paul elektromos gitárja végre, és némi átrendezés után tradicionális japán dobok lepik el a nappalit, Hiroshi Motofuji és Tomohiko Inoue segédletével ezek meg is szólalnak, és újfajta értelmet adnak a "Nobody Left To Blame"-nek.

Még egy dal, ami nélkül nem érhet véget Mr. Big koncert, a már korábban emlegetett "Shy Boy", Billy Sheehan énekével, igazi tomboló befejezés. A ráadásban újra felcsendül egy akusztikus klasszikus, a "30 Days In The Hole", melynek négyszólamú vokálja után még a közönséget is megénekeltetik. Le a(z első lemezen még szereplő) kalappal Nagy úr előtt! Nem elég, hogy beengedett a nappalijába, de el is szórakoztatott minket egy 80 perces "rögtönzött" koncerttel. Ha még főzni is tudna...!

Mindebből mi európaiak csupán egy tízszámos CD-t élvezhetünk a Frontiers jóvoltából, de ahogy megszokhattuk, a japánok már megint jobban jártak. És most nem csak egy-két (öt) bónusz dallal kaptak többet, hanem képet is kaptak a hanganyaghoz. Mi meg csak irigykedhetünk, vagy jó mélyen a zsebünkbe nyúlva megrendelhetjük az e-bayen.

CsiGabiGa