Kiadó:
EMI

Honlap:
www.blackmoresnight.com

Elindult hát Ritchie, az öreg kobzos az ő dalos pacsirtájával, hogy (újra) meghódítsa szülőhazáját, Angolhont. Távol a nagyvárosok zajától hol is találhatott volna megfelelőbb helyet az ő zenéjéhez, mint egy olyan városban, amely New Yorknak épp az ellentéte. Mert ha az Újvilágban van Új York, akkor ugye az Óhazában kell legyen egy Ó-York, ahol az Ó-város Ó-don falai közt bandukolva belebotolhat a zenészember egy patinás épületbe, melyet ugyan Grand Ó-pera House-nak hívnak, de kissé fennhéjázó nevével ellentétben egy magtárból és egy gabonatőzsdéből átalakított, Art Nouv-Ó stílusban épült helyi színházacska csupán. Mindegy, kobzosunknak megfelelt, bár a németországi kastélyokkal nem vehette fel a versenyt. Útján elkísérték nemesek (Earl Grey of Chimay, Bard David of Larchmont, Squire Malcolm of Lumley) és pórnépek (Gypsy Rose és Minstrel Albert) egyaránt.

A színházterem átalakult mintegy varázsütésre, a mikrofonállványt borostyán futotta be, a kontrollhangfal egy sziklába rejtőzött, a billentyűs hangszereket jászol takarta el, s minden adott volt, hogy Ritchie Blackmore előkapva mandolinját, reneszánsz rockzenéjével megbabonázza a helyben összegyűlt kíváncsiakat, és a DVD boszorkányossága révén befurakodjon akár egész más földrészen élő emberek otthonába is. A produkciót mindjárt a varázslatos Kristálygömbbe zárva (Locked Within The Crystal Ball) kezdik, hogy aztán egy Titkos Utazásra indulva eljussanak az Őszi Égig. Merthogy az utolsó két dalcsokor (Secret Voyage és Autumn Sky) nótáira épül a műsor, mely előnye és hátránya is az előadásnak egyszerre.

Pozitívumként éltem meg, hogy nincs a korábban unalomig ismételgetett közönségénekeltetés a "Home Again" vagy az "Under A Violet Moon" dallamaira, hanem egy teljesen új műsort hallhattunk/láthattunk, amely szinte alig tartalmaz a korábbi koncertfelvételeken hallható dalokat. A régi nagy slágerek közül egyedül a "Fires At Midnight" csendül fel. Meg pár kevésbé sikerült, vagy csak alulértékelt nóta, mint a "Dandelion Wine", vagy a koncerteken régebben többször szerepelt, de hanghordozóra (hál' Istennek) most először került Bee Gees feldolgozás, a "First Of May".

Negatív hatása a dolognak, hogy az utolsó két - gyengébben sikerült - album dalaiból kötött csokor bizony kókadozik, mint a közönség a túl sok lassú nótát hallgatva (pár éve Prágában jómagam is elbóbiskoltam a széken ülve a ráadásban egymás után sorakozó balladák alatt). Másik negatívum, hogy hősünk hetvenhez közeledve egyre mélyebben bújik bele ama bizonyos papucsnak óvó melegébe, s szinte teljesen átadja a terepet hitvesének, a most is gyönyörű és kedvességével mindenkit elbájoló Candice-nek, így szomorúan kell megállapítanom, miszerint az a tendencia folytatódik, hogy ez a zenekar egyre kevésbé Blackmore, és egyre inkább Night. Pedig volna mivel hetvenkednie, hiszen amikor egyszer csak előkapja igazi fegyverét, a Fender Stratocastert (másfél szám erejéig), akkor néhány pillanatra visszatér a régi idők dicsősége, és a Fekete Lovag igazi pompájában mutatkozik meg. De aztán eltűnik a varázs, és marad az akusztikus gitár meg a mandolin, de a zsenialitás maradékát is a földbe döngölik a keveréssel, amelyben szinte alig hallhatók az apró virtuozitások, amelyekkel Ritchie szinte csak magát szórakoztatja.

Hol vannak már a régi szép idők, amikor a Blackmore's Night első magyarországi fellépésén még a "Sixteenth Century Greensleeves"-re, a "Since You Been Gone"-ra, vagy az Örömóda dallamaira tomboltunk, amikor a "Black Night" vagy a "Smoke On The Water" kezdő riffjeire olyan őrjöngés kezdődött a Vigadóban, amilyenről Kovács József és az ő Interoperettje még csak nem is álmodott? Ma már az a szerencsétlen(re sikeredett) Szerencsevadász is kimaradt a műsorból, hogy tágabb teret adjon Candice anyuka lírai búgásának.

Meglepő és mulatságos pillanatai a koncertnek a Lady Gaga paródia a "Toast To Tomorrow"-ba építve (még Minstrel Albert - aki régebben a Blackmore's Night előzenekarában, a The Geyersben lépett fel - is szőke parókát ölt), illetve a(z akkor még) legkisebb Blackmore véletlen (vagy szándékolt) színpadra totyogása a "World Of Stone" közepette. Szegény gyermek! Hogy fog felnőni ilyen szülők árnyékában egy ilyen névvel, hogy Autumn Esmeralda? (Bocs, hogy nekem nem a "Párizsi Notre Dame" cigánylánya, hanem egy brazil szappanopera jutott eszembe erről a névről, csak a második gyerek neve - Rory Dartanyan - tette helyére bennem a dolgokat. Szóval a francia irodalom a kedvencünk?)

Összességében kellemesen andalító (vagy inkább elandalító) másfél órának lehettünk szem- és fültanúi a yorki Nagy Operaházban, DTS-ben még bikául is szólt, de hogy "egy lovag"? Hol van az már, kérem? Ennek a Fekete Lovagnak már se karja, se lába, és még csak esélye sincs a döntetlenre!

CsiGabiGa