Hogyan lettem rocksztár - H. Sanyi története (szatíra a régmúlt időkből)
Bejegyzés alcíme...
H. Sanyi barátom, akinek bölcs megállapításait már többször is idéztem, megkért rá, hogy egy másik zenei lapon már megjelent, ám az idők zivatarában onnan eltűnt memoárjait az utókor okulására - némi fazonigazítás után - itt is tegyem közzé. Kívánságát természetesen jó katonához méltóan parancsnak tekintem - aminek ugye bírálata tilos -, így a DionysosRising olvasói is megismerhetik e rendkívüli úriember kalandjait, melyekből remélhetően hamarosan újabbakat is olvashatunk.
Mottó:
"A történelemnek nincs humorérzéke, mert ha lenne, akkor csak kacagna az izzadó históriásokon." (H.Sanyi)
I.
A rendszerváltás után a kék szarkára átkeresztelt espresso – melynek neonvilágításában sajnos valamilyen fatális oknál fogva minden „k” betű kiégett, elméleti fejtörést és gyakorlati fej törést okozva az "é" nevű szesztárs kilétének bornyomozásába elcsukló lábú törzsközönségnek - ezen az estén is dugig megtelt....
A televíziós zenei tehetségkutató verseny döntője még azokat is érdekelte, akiknek a fejében már órák óta külön zenekar bazseválta a hallgatnivalót, egyedül csak H. Sándor húzta el megvetően száját, mikor a Two-headed Dragon rockegyüttes átvette az első helyezettnek járó díjat. A Sanyi közelében álló műértők persze már tudták, hogy történet következik, még Kannás János, a valamikori vegyész-gyógyszerész pultos is közelebb húzódott, miután a sztoriért hallgatólagosan járó féltablettás keserűjét odalökte a diszkréten torkot köszörülő mesélőnek.
Látom, tetszik nektek ez a kutyaütő banda, pedig hallottatok volna csak minket annak idején. Hogy nem hallottatok? Nem is tudtátok, hogy volt egy legendás zenekarom? Nos, akkor figyeljetek…
1964-ben csak két apróság hiányzott ahhoz, hogy világhírű rockegyüttessé váljunk: a zenei tudás és a hangszerek. Az elsőn még gyorsan túltettük magunkat – ma is kapásból fel tudok sorolni vagy 10 olyan listavezető zenekart, akik szintén híján vannak bármiféle zenei talentumnak -, ám a második még nekünk is okozott némi fejtörést. Dob helyett kényszerűségből a nagyapám padlásán talált köcsögdudát neveztük ki ritmushangszernek, melyen a börtönben eltöltött évek hatására csak József, a sógorom tudott játszani, aki bár a büntetés ideje alatt furulyázni is megtanult, valamiért idegenkedett ettől az ősi magyar hangszertől. Szerencsére megismertük Lajost, aki gyerekkora óta játszott nagybőgőn egy népzenei együttesben, bár mint frissen beválasztott basszeros, eleinte elég nehezen tudta pengetni a nyakába vett, mintegy 30 kilós népi hangszert.
A ritmusszekció problémáján túllépve azonban még mindig hiányzott a rockzenekarok egyik lényegét jelentő klasszis gitáros. Alsószartelepen sajnos éppen akkor egyetlen talonba tett gitárfenomént sem találtunk, így kénytelenek voltunk Lajoshoz fordulni, aki népzenei bandájából fél liter törköly árán átcsábította a citerást. Gitározni ugyan nem tudott a szentem, és az is furcsa volt, hogy pengető helyett a citerához használatos kihegyezett tollat használta, de az biztos, hogy ez a népi felhang még azokat is elismerésre késztette, akiknek a nacionalisták közül csak az "Inter" vezetéknevű nem volt gyanús.
Természetesen a szexszimbólum énekes én voltam, és hiába vigyorognak az urak, abban az időben még megvolt az a kisugárzásom, melyet aztán az amerikaiak valamilyen fondorlatos módon dobozba konzerváltak és Axe néven piacra dobtak. Hogy nem hiszik el? Akkor nézzék meg, hogy is van a Sanyi angolul, nos, az Alex névből már könnyen kikövetkeztethetik, kit is illetne a világcég bevételének legalább 20%-a. De mindegy, ennyivel is többet hagyok az utókorra…
Hol is tartottam? Ja, az énekes. Nos, szerencsére az énekléssel nem voltak gondjaim, mivel mint Önök is tudják, anyám terhessége folyamán több énekesmadárra is rácsodálkozott. Ennek következtében kettővel több hangszállal születtem – a csőrömet és a szárnyaimat szerencsére még csecsemő koromban leoperálták –, sajnos azonban anyagi körülményeim váratlan romlása később ezek eladására késztetett, melyeket egy Luciano Pavarotti nevű, az operaiskolából tehetségtelenség miatt eltanácsolt fiatal énekes vett meg, rögtön be is műttetve őket a torkába – az eredményt gondolom az is ismeri, aki szerint az operál az opera igei alakja.
Próbáinkat az alsószartelepi művelődési házban tartottuk, a kialakítandó stílusban kezdetben voltak vitáink: Lajos természetesen valami folkszerűhöz ragaszkodott, indokként a dalszerzési forrás bő tárházát, a magyar népzenei irodalmat hozta fel, melyből jogdíjcsalás nélkül tudtunk volna ihletet kapni. Nem, uraim, ez nem lopás, nézzék csak meg a könnyűzenei irodalmi lexikonban megtalálják-e ezt a szót –, ám én éreztem, hogy valami mással kellene előrukkolnunk.
Lelki füleim előtt egy újfajta hangzás lebegett, ami egyesítette a magyar tradíciókat az angolszász keménységgel, úgy gondoltam, hogy a blues alapvető kesergése közel áll a sírva mulatunk mentalitáshoz, sőt, most is meggyőződésem, hogy az amerikai négerek tőlünk lopták az alapötletet. Azt azonban még nekem is be kellett látnom, hogy kellene valaki, aki legalább az alapokat megtanítja nekünk és eligazít minket, merre is haladjunk azon a bizonyos úton. Néger blues-zenészeket sajnos a gitárfenoménokhoz hasonlóan nemigen találtam a környezetünkben, így jobb híján a kocsma roma hegedűs asztaláról próbáltam pár zenei bravúrmorzsát felcsippenteni. Azt persze én is tudtam, hogy megfelelő riffek nélkül nem fogunk előre jutni s hát a magyar nóta nem bővelkedik ezekben, így ellátogattam a közeli MÉH telep vasfeldolgozó részlegébe, ahol aztán a kalapáccsal dolgozó autóbontók igazi metal-riffeket ütögettek ki a fémhulladék feldolgozása közben.
Lassan összeállt hát a zenei kép, már csak a zenekar nevén és a szövegeken kellett elgondolkodnom. Abban az időben éppen egy csinos summával tartoztam börtönviselt sógoromnak, Józsinak, aki nagylelkűen felajánlotta, hogy elengedi a tartozásomat, ha megengedem, hogy ő nevezhesse el világhír felé elinduló csapatunknak. Mivel valamilyen rejtélyes oknál fogva szívfacsaró nosztalgiával gondolt vissza fogsága éveire, a Sittesek nevet javasolta, melyet én túl hosszúnak találtam, így elegánsan Sittre rövidítettem a szót, nem értve, miért tört ki röhögésben első szigetországi koncert körutunk során a publikum, mikor a foghíjas Józsi ékes nagolságával – disz iz the shit - először konferálta fel a bandát.
A menedzser akkoriban ismeretlen fogalom volt Magyarországon, jobb híján én vállaltam magamra a banda zenei karrierének ápolását. Első tárgyalásaimat gyakorlásképpen a helyi sváb közösség tagjaival folytattam le, az, hogy nem tudok németül, nem zavart, hiszen angolul sem tudtam. Mikor láttam, hogy a kocsmában minden remekül megy, felbátorodtam, és a kultúrház Vörös Orion orsós magnetofonján mikrofonnal készített első demónkkal a kézben elindultam a falu egyetlen, nemzetközi vonalat is adó telefonja felé, hogy felhívjam az angol lemezcégeket.
Azt közben még el kell mondanom, hogy megtartottuk első koncertünket is, melynek azonban a hosszú műszak után pihenni szándékozó bányászok körében nem lett igazán nagy sikere. Ez persze visszavezethető arra, hogy a célközönség nem igazán volt műértőnek nevezhető, de igazából az történt, hogy a MÉH telepen tanult riffekről kiderült, egy Trabant szétbontása folyamán születtek, így nélkülöztek minden fémes súlyt, a papírmetálra pedig még nem volt elég érett a korabeli magyar zenei társadalom.
De térjünk vissza a telefonhoz: sajnos a nemzetköziség a vonal tekintetében kissé túl volt fogalmazva, így a felemelt kagylóból megszólaló hangra adott válaszom után pár perccel két rendőr rontott be a helységbe. Mint kiderült, a szomszédos orosz laktanya ügyeletes tisztjét sikerült felhívnom – sajnos itt ütött vissza az orosz-angol kevert nyelvtanulás – és a felhangzó szavakat angolnak gondolván bátran „háudujudúztam” bele az éterbe.
Hogy aztán hogy jutottunk ki végül is Angliába és lett a Rolling Stones az előzenekarunk, már egy másik történet, amit talán egy újabb feles fejében holnap elmesélek.
II.
H. Sanyi enyhén megköszörülte torkát, ami jellegzetesen Sanyis volt, lévén állítása szerint fiatalkorában kioperáltak pár többlet-hangszálat a többi mellől, és helyette fémet voltak kénytelenek beültetni – a megszólaló hang így olyan volt, mintha a Terminátor rekedt volna be a hangvezérlő processzor hibája miatt.
János, a gyógyszerész-vegyészből továbbkupálódott csapos szótlanul tette Sanyi elé az aznapi sztorira valót – hiába, kell a gépzsír a fémnek, a többiek pedig közelebb húzódtak, hogy jobban hallják az előző esti történet folytatását.
Nos, uraim, hol is tartottam? Ja, igen, a telefonos malőrnél. Gondolom, tudják, mi járt abban az időben annak, aki egyáltalán tanulni mert angolul, a disszidálás szándékának gyanúját még a pitralon sem tudta volna letörölni arról a személyről, aki ilyenre vetemedett. Egyből felmértem, hogy értelmetlen is lenne bármiféle magyarázat, ráadásul tényleg el akartam hagyni az országot, hiába, már akkor sem tudtam pirulás nélkül hazudni – de jó ez a feles, Janikám, szinte ég tőle az arcom.
A vizsgálati helységben egy kopasz, testes őrnagy fogadott, barátságos szándéka jeléül rögtön hajóst csinált belőlem – u’ szájon vert, hogy még az az ösztönös hazugsági kényszer is elszállt belőlem, amit híres színészi képességeimmel elfedhettem volna. A pofon azonban ismerős volt, ilyet utoljára akkor kaptam, mikor Czáját, a legendás pankrátort készítettem fel világbajnoki küzdelmére: az őrnagy arcvonásai egyébként is emlékeztettek a valamikori birkózó fenoménére. Persze tudtam, hogy nem ronthatok be ajtóval együtt a házba, így hagytam, hadd folytatódjon a testbeszéd. A már említett színészi kvalitásaim egész spektrumával sikerült gyorsan összeszarnom magam, büszkén mondhatom, uraim, hogy még a nagy Lórensz Olivér is büszke lett volna a produktumomra. Az őrnagy azonban láthatóan hozzá volt szokva ezekhez a ravasz trükkökhöz, és talán még most is folytatná az empirikus meggyőzés kifinomult technikáját, ha utolsó erőmmel nem említem meg neki Czáját.
Rezső, mert így hívták a rendőrt, először meglepődött, de aztán könnyes szemmel ölelt magához, rebegve mondott köszönetet, hogy apját a világbajnoki győzelemhez segítettem. Természetesen azért rendnek kellett lennie, így a látszat kedvéért kaptam még két rúgást a hasamba, melynek eredményeként később a színpadi fellépések során spontán módon tudtam lefosni a bokám – uraim, a népnek cirkusz és vér kell, az, hogy tőlem ráadásként ezt kapták, csak hab a tortán.
Nos, az őrnagy hálája jeléül alkut ajánlott. Biztosítja külföldi utazásunkat abban az esetben, ha titkosszolgálati módszerekkel jelenteni tudunk bizonyos angliai eseményekről, melyek annyira titkosak voltak, hogy még maguk a rendőrök sem tudtak róla semmit. Ez persze nekem nem okozhatott gondot, két évet egy női munkaközösségben töltöttem egyedüli férfiként, ahol az intrika eszköztárának minden egyes elemét sikerült elsajátítanom.
Rezső tartotta a szavát: másnap már a kezünkben volt az útlevelünk, de mielőtt elhagytuk volna az országot, el kellett végezni egy titkosszolgálati gyorstalpalót. Sajnos a gazdasági fellendülés abban az időszakban az újságok szerint sem éppen a gyorsuló szakaszát élte, így központi utasítás értelmében még a belügyi szerveknek is takarékoskodni kellett. Ez a mi esetünkben annyit jelentett, hogy a titkosszolgálati gyorstalpalóból kihagyták a titkosszolgálati részt, „gyors-talpalóként” pedig gyorsan talpaltattak velünk két kört a rendőrség sportpályáján.
A felkészítés így csak Józsinak okozott gondot, ki még a gyors talpalás közben sem volt hajlandó megválni a nyakába akasztott nagybőgőjétől: nem véletlenül építették éppen ebbe a hangszerbe az egyetlen, orosz fejlesztésű miniatűr kamerát, melynek a lencséje sajnos így sem fért el teljesen a bőgő testében. Jómagam hangszer híján csak nagyszülői örökségemet vittem magammal: egy kerek, század eleji szemüveget, és egy rozsdás gyűszűt.
A repülőút csak társaimnak volt újdonság, a háború előtt, mint tudják, repülő-oktató voltam, ezért is neveztek a híres német pilóta után vörös bárónak – az, hogy ez a becenév a hazugságoktól állandóan piros arcbőrömre utal, természetesen aljas rágalom.
Angliában felkerestem a magyar III/IV-es ügyosztály által megadott címet, ahol Mr. Vulture, a híres producer lakott, akit fondorlatos eszközökkel sikerült a magyar hatóságoknak beszervezniük: a beszervezésért a teljes belügyi vezetés jutalmat kapott, csak később derült ki, hogy a producer eredetileg szovjet ügynök volt, kinek olyan jól sikerült álcáznia magát, hogy még a mi körmönfont szerveinket is meg tudta téveszteni. A nyelvi korlátok tehát nem jelenthettek akadályt, s jóllehet demónk első lejátszása nem igazán győzte meg az úriembert, az internacionalista segítségnyújtás jegyében rögtön leszervezett egy koncertet. Woodstock neve akkoriban nem sokat mondott nekem, de nem akartam megsérteni Mr. Vulture-t azzal, hogy művészi tudatosság jegyében nem fogadom el az ajánlatát (egy olyan bandának Woodstock, aki az alsószartelepi művházban aratott osztatlan, izé, osztott sikert….), egyébként is, úgy gondoltam, hogy a tervezett karrierhez először kisebb helyeken kell bemelegíteni.
Ezek után aztán kissé meglepődtem, mikor megláttam a majd 40.000. fős közönséget. Józsi bőszen fotózta a dekadens angol hippiket, sajna a fejlett orosz technika olyan vakuvillanásokat eredményezett, melytől a megriadt nép azt hitte, kitört az atomháború, az előttünk fellépő Jimi Hendrix pedig „most már úgyis mindegy alapon” felgyújtotta a gitárját. Azt még meg kell említenem, hogy Hendrix igazi alsótelepi vagány volt, ki nem szégyellt mástól tanulni. Gitáros-citerásunk ugyanis otthon felejtette a fogkeféjét, így jobb híján hangszere húrjaival próbált a szájhigiéniának adni, Jimi pedig kilesvén a mi fiunkat, sikerrel építette műsorába a foggal történő gitározás valóban látványos produktumát.
Eljött a nagy pillanat, amire mindannyian vártunk, ott álltunk a színpadon több ezer ember előtt. Józsi udvari – nem, nem a királyi, hanem alsóudvari – angolságával bejelentett minket – this is the shit - , majd megadtam a jelet az első számunk megkezdéséhez. Ekkor döbbentem rá, hogy mindenre kiterjedő figyelmemet egy apró dolog mégis elkerülte: a zenei repertoár kialakítása. Igaz, hogy végül is tudtunk két számot, melyből egyik az angol-orosz nyelven megtanult Beatles, a másik pedig a papírmetal riffekkel telepakolt szerzemény volt, de éreztem, hogy itt most valamivel több kellene ennél. Gyorsan döntöttem: mivel nem akartam Lennonékat megszégyeníteni azzal, hogy egy magyar együttes jobban játssza a számaikat, mint ők maguk, jelet adtam a Paper Dog c. másik szerzeményünk megkezdésére. Szerencsére a közönség Woodstockban sokkal jobban értett a rockhoz, mint az alsószartelepi bányászok, így vették a lapot: a soha nem hallott Trabant riffek hallatán kitört az őrület. Az, hogy a szerzemény két perc alatt véget ért, nem számított, elegánsan kezelve a problémát, még vagy egy tucatszor eljátszottuk: a begőzölt hippiknek akkorra már a marihuana mellett csak a mi riffeink tudták megadni azt a bódulatot, amire annyira vágytak. Szürreális szövegeim ebben a környezetben mutatták csak meg igazán letaglózó hatásukat, ráadásul a tömegbe vegyült kelet-európai ügynökök lelkesen hurráztak az angol közé keveredett orosz szavak hallatán, pár pillanatra végre otthon érezhették magukat…
Mr. Vulture igazán elégedett volt velünk, gyorsan le is szervezett egy hosszabb turnét a Rolling Stones zenekar kíséretével: addigra már akkora sztároknak számítottunk, hogy Jagger engedély kért megnyalni a lábam nyomát. Sajnos az aktus közben véletlenül ráléptem a becses szervre, ami így az eredeti méretének duplájára nyúlott – ahogy az együttes logóját nézem, azóta sem sikerült az eredeti méretére visszazsugorodnia.
Csak a szerénység akadályoz meg abban, hogy részletesen ecseteljem, miként mostuk fel estéről estére a Stones-szal a padlót, a turné közben szerencsére sikerült még két számot írnunk, így a repertoár megfelelő méretűre duzzadt. Addigra Lennonék is belegyeztek abba, hogy eljátsszuk a számukat, én hálám jeléül odaadtam Johnnak nagyapámtól örökölt szemüvegemet. Azt közben még el kell mondanom, hogy új szerzeményeinket végre tényleg igazi fémkörnyezetben sikerült kicsiszolnunk: Birminghamben egy fiatal, Tony nevezetű, akkoriban már gitározgató fémmunkás segítségével két napot tudtunk eltölteni az ottani öntödében. Egyedi munkamódszereimet látván Tony is úgy döntött, zenekart fog alapítani. Sajnos a srácnak hiányzott az egyik ujjából egy rész, ám az ebből fakadó bizonytalanságát sikerült eloszlatnom, mikor leoperált csőröm helyét mutattam meg neki: ha nekem e nélkül is megy az éneklés, neki miért ne menne ujj nélküli a gitározás? Nyomtam hát egy barackot a fejére, és odaadtam neki egyetlen, nagyanyai örökségemet, a rozsdás gyűszűt.
Kiküldetésünk határideje lassan letelt, Mr. Vulture-nek egy évtizedre elegendő operatív jelentési anyagot adtunk át a fiatalok szokásairól, melynek hatására aztán a producer szovjet jóváhagyással Amerikába ment, négerré operáltatta magát, és Martin Luther King néven politikai pályára lépett.
Itthon aztán egyenesen a Párt főtitkára fogadott minket, ki megköszönvén akkori munkánkat, az éppen akkor alakuló ügynökképző zenei osztályának élére helyezett. A korabeli, kimondatlan szabályok szerint, aki jelentkezett a tanfolyamra, és ideológiailag szilárd elveket vallott, esetleges szellemi gyengesége ellenére is megkaphatta a végbizonyítványt, valamint az azzal járó megfelelő szintű beosztást. Évekig tartó osztályvezetőségem alatt csak egyetlen jelentkező volt, aki meggyőződése ellenére is annyira hülyének bizonyult, hogy kénytelenek voltunk eltanácsolni, belőle aztán a rendszerváltás után az egyik legvéresszájúbb jobboldali zenész-politikus lett. Az együttes sikereiről sajnos a titkosszolgálati előírások alapján akkoriban nem beszélhettünk, a zenei élmények pedig idővel megkoptak….Szerencsére társaimnak sikerült kamatoztatniuk tapasztalataikat, később, a nyolcvanas évek elején Angliába visszatérve több éves munkával megteremtették az ottani heavy metal új hullámának zenei alapjait.
A kalandok hamarosan folytatódnak...
Garael
