Tartuffe ugyan nem instruált, hogy ne idétlenkedjem az idén (is) el a listámat, de bármennyire is igyekszem, már képtelen vagyok az elvárások szerinti listát összeállítani. Visszaolvastam, az elmúlt 10-15 évben alapvetően arról szóltak a toplistáim, hogy egy-két aktuális kedvencet kivéve (pl. Myrath, Volbeat, Kaipa), nem igazán tudtam lelkesedni új zenekarokért.

Egyforma hangképpel, egyformán megszólaló lemezek, melyeknek többségét nem sikerült "jóra hallgatnom", vagy ha azt gondoltam, hogy mégis, a lelkesedésem nem lett tartós. Azt elismerem, látom, hallom, hogy zseniális muzsikusok, sőt remek zenekarok, dalszerzők vannak a rockbizniszben, de valamiért a legritkább esetben érzek már késztetést, hogy egy-egy megjelenést beszerezzek.

És sajnálatosan sokszor igaz mindez a hőskorszak dinoszauruszainak frissebb anyagaira is. Pl. a Judas Priest új lemezét hallgatva nyilván lejön, hogy profi munka, arról nem beszélve, hogy Faulkner nagyságrendekkel jobb, mint KK (hú, az a KK's Priest mennyire középszerű már!), mégse merül föl bennem, hogy JP hangulatomban ne egy régi klasszikusokkal támadó koncert DVD-t (Electric Eye, Battle Cry) nézzek meg inkább.

De mondhattam volna a Deep Purple idei megjelenését is. Le vagyok nyűgözve, hogy ennyi idősen még ilyen színvonalon nyomják, főleg, hogy velük szemben Blackmore apó aktuális munkái már szóra sem érdemesek. A lemez sem fáradt, kimondottan jólesett párszor meghallgatni, de kb. ennyi, megvenni nem akaródzott. Annyi jó cucc(om) van a Blackmore/Morse évekből, hogy úgysem ezt venném elő.

Ebben az évben egyetlen(!) friss megjelenés volt, amit izgatottan, a napokat visszaszámolva vártam. Marty Friedman: Drama. A kritikámban mindent elmondtam róla. Beszerzendő volt még Bonamassa és a Skid Row koncertje, és ki is fújt a '24-es év, legalábbis, ami az "újdonságokat" illeti. Emellett persze természetesen tovább hízott a gyűjteményem, egy kazal CD/DVD/Blu-ray (Hendrix, Styx, Toto, Tesla, Annihilator, Paul Gilbert, Kiko Loureiro, Vinnie Moore, Greg Howe, Tamplin & Friends, Stryper, Crossroads Blues Festival, stb.) kiadvánnyal, nehogy bárki is balgán azt gondolja, hogy a zenemániám csillapodni látszik.

Legnagyobb kedvenceim lassan 40, sőt 50 éves életművel a hátuk mögött homályosítanak el majd' minden aktuális megjelenést. A gyűjteményemben pedig szinte valamennyi gitárhősöm egy-egy dedikált lemezzel és pengetővel képviselteti magát, ami elég fasza érzés, jó társaság. 2024-ben két nagyvaddal, Michael Schenkerrel és George Lynch-csel bővült a sor.

Ebben az évben láttam végre élőben éppen Michael Schenkert, az AC/DC-t és a TOTO-t, egyikükben sem kellett csalódnom, életre szóló élmény volt mindhárom koncert.

Reménység: újra aktív a Savatage, jövőre turné és a lemez is készül.

Csalódás: Nemrégiben, '89-'91-es Hammereket olvasva elevenítettem fel magamban is a Szekeres Tamás instrumentális koncertek katartikus élményét, hiszen akkoriban én is voltam néhány bulin. Idén végre lett volna lehetőségem több helyszínre is elmenni, de nem tettem. King In Yellow, Guitarmania, Warning To Call, stb. helyett instrumentálissá lett Omega dalok sorjáznak, teljesen - legalábbis számomra - kiábrándító hangszerelésben, minimalista előadásban. Tudom, hogy ez neki nem kényszerű kompromisszum, hanem teljesen önazonos, büszkén felvállalt koncertsorozat. Elfogadom. Nekem meg maradnak az emlékek és a Guitarmania CD és Vinyl.

Az idő múlása nem csalódás ugyan, az élet része, de kétségkívül nehéz vele szembenézni. Nicko döntése teljesen érthető, mégis felfoghatatlan. Azok a zenekarok és előadók, akik a stílust alapvetően definiálták, szemünk előtt tettek szert világhírnévre, majd velünk öregedtek meg, lassan befejezik a működésüket. Én egyelőre még most nehezen tudok elképzelni egy Iron Maiden nélkül létező világot.

Túrisas