Kiadó:
Time Divide Records

Honlapok:
www.aeonzen.com
myspace.com/aeonzen

Ezen az oldalon szó szerint a kezdetektől fogva figyelemmel kísértük a brit progresszív rock/metál csapat, az Aeon Zen pályafutását. A 2009-es bemutatkozás, az "A Mind's Portrait" Anglia ködös egeiből villámcsapásként ért minket, s nem csupán azért, mert akkoriban még elég szokatlan volt az infantilis pop sarába ragadt brit zenei piacon ilyesmivel találkozni, hanem mert a képtelenül fiatal, kölyökképű srácok igen magas színvonalon játszották, amit játszottak. Persze, ma már (főleg a második lemez óta) tudom, hogy nem igazán indokolt többes számban beszélni róluk, hiszen az Aeon Zen lényegében egyetlen ember, Rich Hinks sokhangszeres muzsikus, zeneszerző, hangmérnök, stb.

Hinks szellemi termékéhez érdemben hozzájárultak azok a szakmailag már elismert, neves énekesek, akiket sikerült befűznie, pl. Elyes Bouchoucha (Myrath), Mike Eriksen (Circus Maximus), Nils K. Rue (Pagan's Mind) és Nick D'Virgilio (Spock's Beard). Andi Kravljaca (Silent Call) mindkét korábbi lemezen stabil szereplő volt, és mostanra már teljes jogú taggá lépett elő. Hinks ugyanis végre elszánta magát arra, hogy ne egyedül "stúdiózza össze" a lemezeit, hanem gyűjtsön maga mellé képzett zenészeket, akik saját stílusukkal, tehetségükkel esetleg hozzájárulnak a végeredményhez. Az "Enigmá"-t hallgatva ez csak részben sikerült, mert a Hinks-hegemónia továbbra is töretlen, ráadásul Hinks és Kravljaca vékony, AOR-os (elég egynemű) hangja mellé nagyon hiányzik pl. Bouchooucha vagy Rue "dörgedelme", jóllehet ezen az albumon, először az AZ történetében, még szórványos hörgéssel is találkozunk (pl. a klipes "Divinity"-ben).

Szóval az AZ elvileg valódi együttesként működik, de ez a zenét hallgatva leginkább csak látszat. Tény, hogy kicsit kövérebben, összeszedettebben szól az egész, köszönhetően elsősorban Steve Burton dobosnak, de pl. Shaz billentyűs vagy Matt Shepherd gitáros nem nagyon kapnak esélyt a villongásra. Gitárszóló konkrétan alig van (pedig nem a képesség hiányzik, itt), és szerintem azt is inkább Hinks játssza. Nem először mondom, hogy Bodor Máté tiszavirág életű igazolásának kurta-furcsa terminálása (remélem, egyszer Máté elmeséli nekünk a háttér-történetet) kapitális baklövés volt Hinks részéről. Lelke rajta!

Az összefüggő koncepció mentén megkomponált "Enigma" tehát, miközben kétségkívül Hinks eddigi legérettebb anyaga, véleményem szerint nem tudta kihasználni a hozzáértő zenész-csapat adta lehetőségeket. Mindent beárnyékoló egója miatt neheztelek Hinks-re, ugyanakkor nem lehet nem fölismerni benne a kiemelkedő tehetséget. Ennek ékes bizonyítéka pl. a piszkosul eltalált "Warning" című nóta.

Epizódszerepet ezúttal is kapott néhány kiváló énekes, Atle Pettersen (Above Symmetry, valaha Aspera), Nate Loosemore (Lost In Thought) és Jonny Tatum (Eumeria), meg is teszik, ami tőlük telik. Nem rajtuk múlott, hogy az "Enigma" továbbra is azt az érzést ébreszti bennem, amikor ultizás közben, az első körben elfelejtem bemondani a negyvenet. Dühítő érzés, amikor egy ekkora érték "beragad", és szinte borítékolható, hogy a végén ez a játszma elbukását jelenti.

Tartuffe