Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.hevydevy.com
myspace.com/devintownsenddtb

Némi szégyenérzettel veszem tudomásul, hogy Devin Townsendről blogunkon mindeddig egyetlen írás született, és az is a death metalos személyiségéről (Strapping Young Lad), nem pedig szóló projektjéről vagy a ma már klasszikusnak számító Steve Vai lemezről (Sex & Religion). Nem véletlenül beszélek death metalos személyiségről, ugyanis meggyőződésem, hogy a srác enyhén tudathasadásos, több személyiség is lakozik benne egyszerre. Persze az is lehet, hogy egyszerűen sokoldalú tehetség (ami kétségkívül igaz is), de már ránézésre sincs vele rendben minden. Ez egyébként lassan változni látszik (konszolidálódik), hiszen saját bevallása szerint mostanában megszelídült: családos ember lett és leállt a különböző tudatmódosító szerekkel is.

A lényeg, hogy a Vai mellett 1993-ban váratlanul föltűnt kanadai fiatalember tudatos, szívós munkával időközben komoly renomét épített magának, nemcsak mint elképesztően sokoldalú énekes, hanem mint semmivel sem kevésbé sokszínű zeneszerző is. Eddig többnyire a szigorú műfajokban jeleskedett, s most is úgy feszült neki az új lemeznek, hogy valami nagyon súlyos anyaggal áll elő, de meglepetésére folyamatosan nagyívű, dallamos, már-már popos témák tolultak föl belőle. Eleinte frusztrálta a dolog, de azután beletörődött, hogy ezt ki kell írnia magából, ha más nem, hát terapeutikus célzattal.

Nincs értelme tagadni, Townsend dallamérzéke nem hétköznapi, enyhén szólva el van vonva a lelkem, de hogy kivételes zseni (csakúgy, mint egykori mentora: Steve Vai), az tuti fix. Világos, hogy nem a poplisták élére akar fölkerülni, az "Epicloud" mégis számtalan olyan témát tartalmaz, amit a popszakma nagy háttéremberei is megirigyelhetnének, jóllehet ott nem elbűvölni, elvarázsolni akarnak elsősorban, hanem a legalantasabb emberi ösztönöket fölpiszkálni. Townsend akármilyen tehetséges dalszerző, a pop zene világában nem élne meg, mert ahhoz túl intelligens.

Az eddig olvasott kritikák szerint a lemez elég egyenetlen, vannak rajta nagyon jó dalok és jó pár felejthető szerzemény is. Az én vélemyényem ettől annyiban különbözik, hogy az "Epicloud" egy szerves egész, amit egyben érdemes meghallgatni, még akkor is, hogy ha - a fülbemászó dallamorgia ellenére - nem éppen könnyen emészthető. A hangzás elképesztően rétegzett, egy teljes gospel kórus és az angyali Anneke Van Giersbergen (The Gathering) segítik a szimfonikus telítettség csúcsra járatásában.

Azon túl, hogy Townsend egyedülálló tehetség és nagy hatalmú varászló (vagy sámán), nekem mégis hiányoznak a hangszeres finomságok, a káprázatos szólók. Egyedül a "More!" című dalban van egy nyúlfarknyi tekerés, mondjuk ettől függetlenül is az album egyik legsikerültebb nótája a lemezt indító első három szám mellett.

Egy párszor egy az egyben végighallgattam az "Epicloud"-ot, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy éppen itt az ideje a "Sex & Religion 2" megjelenésének. Sürgősen össze kéne zárni Steve Vai-t és Townsend-et, mert ezzel a jó értelemben vett eszement szónikus túltengéssel és bődületes hangorkánnal (lásd "Kingdom") és Vai nem kevésbé túlvilági zeneiségével, hangszeres virtuozitásával valami olyan robbanékony elegyet lehetne létrehozni, amivel az űrkutatásban végre megoldható lenne a negyedik kozmikus sebesség (vagyis az intergalaktikus utazás).

Tartuffe