Honlap:
www.magnumonline.co.uk

A Magnumról sok minden eszünkbe juthat: a fegyverkedvelőknek a legendás lövedék és pisztoly, a filmbarátoknak a bajuszos Tom Selleck, vagy Clint Eastwood Piszkos Harry-je, az orális fixációban szenvedő édesszájúaknak pedig az a bizonyos XXL-es jégkrém.

Mindezekkel együtt mégis azt mondom, mi, hard rock hallgatók jártunk a legjobban (most a katona énem adott egy pofont magamnak, de egye fene), hiszen a Bob Catley énekes és Tony Clarcin vezényletével immár a több mint 30 éve létező együttes olyan albumokkal ajándékozott meg bennünket, melyek kikerülhetetlenek a brit hard rock történelmében. Jóllehet, én a kissé erőteljesebb stílusokat szeretem, sosem kérdőjeleztem meg azt a státuszt, amit a banda évek szorgos munkájával vívott ki magának, még akkor sem, ha az utóbbi lemezeiken mindig volt jó pár, inkább tölteléknek ható dal, és az impulzivitással is adódtak gondok, melyeket azonban betudtam a zenészek korosodásának és zenei preferációik változásának.

Erre mit ad ég, itt van az új Magnum album, és olyan erővel dörrent oda az aréna metál egykori, önmeghatározásba roggyant képviselőinek – Europe, Bon Jovi, Dokken –, hogy már-már doppingra gyanakodnék, ha nem tudnám, hogy egyelőre a zenei kreativitásra még nem fejlesztettek ki anabolitikát, ha meg igen, akkor azt néhány politikus kapta meg, amúgy sutyiban, akik a kapott ötletfokozót sajna nem zenébe, hanem mesemondásba oltották, ráadásul nem is szórakoztatóan.

De hogy szavamat ne feledjem, az idő múlása egyedül Catley hangján érződik, ám a tapasztalható enyhe karcosság még jól is áll a megerősödött gitártémák mellett. A zene persze nem távolodott el saját ősforrásától, ám ezúttal a riffeket olyan közegből sikerült kölcsönözni, ahol ez a fajta, tipikusan brit alapú, enyhén folkba hajló dallamérzékenység már nem annyira jellemző. Ahogy például a "Dance Of The Black Tattoo", vagy a "See How They Fall" staccato riffjei megdörrennek, az még a NWOBHM csapatai számára is példaértékűek lehetnének, nem beszélve az epikus, lemezt nyitó, csodálatos érzékenységgel felvezetett "All The Dreamers"-ről, ami lényegében egy echte heavy metal dal, némi "progos", brit szólammal megbolondítva. S hogy miért is vagyok annyira oda? Mert nem akarom elkövetni a Thresholdnál elkövetett hibát, ahol számon kértem a dallamokat, aztán most meg hülyét csinálva magamból dúdolgatom őket. Nem, most nem fogok leszólni egy olyan lemezt, amelyből csak úgy árad a nyolcvanas évek minden refréncentrikus ragadóssága, én meg merülök benne, mint légy a Technokol Rapidba. Ez kérem tömény, a paneleket jó értelemben megidéző aréna metál/hard rock, a maga Beatles alapú, már-már giccsbe hajló, brit popot megidéző lassúival is, melyeket ha nem Catley énekelne, hatásvadászat címén utálnám ki a lejátszómból, így azonban kénytelen vagyok feltartott kézzel megadni magam – naná, ezt pedig akkor is megtenném, ha nem egy Magnum késztetne rá.

Garael