Paul Gilbert: Vibrato (2012)

paul gilbert vibrato.jpg

Kiadó:
Music Theories/JVC

Honlapok:
www.paulgilbert.com
myspace.com/paulgilbert

Akárhogy erőlködtem, végül rá kellett jöjjek arra, hogy ha megfeszülök sem tudok jobb bevezetést találni ide, mint a 2010-es, Diesel Clubos Paul Gilbert koncert beszámolójának egyik bekezdését. Íme: "Korábban nem számítottam igazán nagy Paul Gilbert rajongónak, sem a Mr. Big, sem a Racer X karrierjét nem figyeltem lélegzetvisszafojtva, de mostanában beleköltözött a fejembe nyers gitárhangzása, az atomórákat meghazudtoló pontosságú és félelmetesen gyors pengetése, összetett ritmikája, valamint az a furcsa, de tetszetős elegy, amit ő a '70-es évek rockzenéjéből, bluesból, jazzből, sőt alkalomadtán neo-klasszikus gitárhősködésből állított magának (na meg nekünk) össze."

Már a "Silence Followed By A Deafening Roar" (2008) hallatán fölkaptam a fejem, de a "Fuzz Universe" (2010) című folytatást egyszerűen be kellett szerezzem eredetiben. Amint azt Túrisas kolléga esete is bizonyítja, az ember képes akár 20 év gitározás után is fejlődni, s ebbe nem csak a technikát, hanem  azt a bizonyos megfoghatatlan "hangszerérzéket", sőt kompozíciós készséget is beleértem. Nekem feszt ilyen benyomásom van, ha mostanában Don Gilberto munkáit hallgatom. A "Vibrato" immár nem kizárólag Gilbert rajongóinak kötelező, hanem az instrumentális gitármuzsika minden kedvelőjének. Minden aggodalom nélkül jelentem ki, hogy az a lemez műfajában 2012 legjobb anyaga, holtversenyben Kiko Loureiro (Angra) "Sounds Of Innocence" című zseniális albumával.

Tulajdonképpen már azt sem mondhatjuk, hogy ez instru anyag, hiszen a 11 nótából csak 4 instrumentális; ezek közül 3 saját, a negyedik pedig egy Dave Brubeck klasszikus, a  "Blue Rondo a la Turk". Állat! Szerencsére a kezdeti próbálkozásokhoz képest Gilbert éneklése sokat javult, így még az instru nóták visszaszorulását sem bánom, egyébként is rengeteg a hosszú hangszeres szóló. Ha már itt tartunk, mindenképpen elismerésre méltó Gilbert csinos feleségének, Emi Gilbert-nek billentyű-munkája. A többi zenész is nagyszerű teljesítményt nyújt: Kelly Lemieux bőgőn, de különösen Thomas Lang a dobokon (ez az osztrák fenomén a Dream Theater meghallgatásain is ott volt).

Noha lehetne hőbörögni, hogy Gilbert lusta disznyó, mert az ucsó 3 szám a "Fuzz Universe" turnéjáról lett ide bepakolva, de én kifejezetten örülök neki, hisz tavalyelőtt ódákat zengtem az élő teljesítményükről. Az meg igazi hab a tortán, hogy a briliáns Yes-földolgozás, a "Roundabout" is visszaköszön a "Vibrato"-n. Ezenkívül helyet kapott még itt Willie Dixon ős-blues szerzeménye, az "I Want(s) To Be Loved" és a Gilbert által minden idők legjobb nótájaként bemutatott "Go Down" az AC/DC -től. Az utóbbiban megint csak bizonyítást nyer, amit korábban állítottam: Tony Spinner, Gilbert turnégitárosa - nem mellesleg - nagyon jól is énekel.

Aki nem képes a műfajok (blues, funky, jazz, hard rock) káprázatos kavalkádját befogadni, az kerülje el a lemezt, de mivel én majd' mindenevő vagyok (csak jól meg legyen csinálva), jólmegaszondom, hogy Gilbertet hallgatva már nem is bánom annyira, hogy nagy kedvencem, Steve Vai munkái mostanában nem tudnak magukkal ragadni. A "Vibrato" olyan lett és olyan hatást tett rám, mint annak idején a varázslatos "Fire Garden" (1996) Vajas Pistától. Tudom, hogy ezt a rock lexikonok nem fogják jegyezni, de megkockáztatom: egy klasszikus született...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika