A szokásos demokratikus módon eldöntve – egyikünk akarta, a többi meg lusta volt ellentmondani –, ezúttal egyenként tesszük fel az évi listánkat, talán olvasóbarátabbá téve az olyan szófosók irományait is, mint amilyen például jómagam vagyok. Persze eme nemes bélcselekedetet inkább ilyen formán prezentálja az ember, mint biológiai értelmében, amiről ugye egy nóta is született már, hogy aszondja': "katona bácsi haptákba, beleszart a nadrágba"… Nos tehát, mint a blog katonai értelemben vett rangidőse, az én kötelességem lett az első találatokat megkapni, no és utat törni az ellenség sorai között. Hogy nincs ellenség? Majd teremtünk, volt rá példa ugye az idei évben. De hagyjuk is az ilyen áthallásos gondolatokat, mert egy zenei blog esetében a hallásnak megvan ugye a maga helye és szerepe: úgyis megkapja az ember esetenként, hogy "mi van, süket vagy?", bár még mindig jobb, mint ha egyszerűen hülyének néznek, és hát a süketségből is tudtak már a rockzenében előnyt kovácsolni, lásd csak a beste leopárdokat.

Mi is jellemezte az évet rockzenei szempontból? Hát természetesen az újabb trendek felbukkanása: a hetvenes éveket felidéző retro-rock csapatok leborulásra késztették a hallgatók egy részét, aminek apropóján fitymálóan írhatnám, hogy ugyan, parasztvakítás az egész, hiszen minden riffet megírtak már évtizedekkel ezelőtt, de éppen én mondjak ilyet, akinek a listáján ott fityeg két olyan kliséhalmaz lemez, aminek szövegeit még a heavy metal pártbrossúrák is cikinek találták az ötvenes években? A másik, számomra kissé megmosolyogtató áramlat az okkult bandák által prezentált "ördögi" zene. Hát nem tudom, hogy mennyi a színház és mennyi a spirituális meggyőződés ezekben a csapatokban, de abban biztos vagyok, hogy ha én lennék a fő gonosz, bolond lennék ilyen, az undergroundban is réteg zenéből üzenetet közvetíteni, megfelelne arra nekem a mainstream pop is: bár elnézve a szcéna produktumait, ilyen ördögien ócskát ember nem alkothat, vagy mégis?

De hagyjuk is a felesleges agyalgást, aki ismer, tudja, hogy a két említett műfaj csak érintőlegesen képes lekötni, úgyhogy, aki most meglepetésre vágyik, az lapozhat is tovább, bár H. Sanyi barátom bevallása szerint igenis meglepődött, mert azért ennyire szarnak még ő sem tartotta az ízlésemet. Úgyhogy kedves olvasók, kultúrmissziót ne várjon tőlem senki – nem akarom a kollégáim kenyerét elenni –, a lejegyzett listától nem fog a művészvilág térdre borulva új esztétát avatni, de azért remélem, hogy ha összességében nem is, egy-két közös pont lesz az általam, és az általatok preferált idei albumok között.

Első etap-Garael

1. Unisonic: Unisonic

Nem minden nap fordul elő, ha egy metál isten az embernek személyre szólóan ír és prezentál zenét. Az persze lehet, hogy Kiske és Hansen nem a kritikáim alapján belőtt ízlésvilágomból merítették az ihletet, ennek ellenére az album akár a "Garael metálja" címmel is kikerülhetett volna a polcokra.

2. Threshold: March Of Progress

Jól seggbe rúgtam magamat, mikor Tartuffe barátom kritikája alá némi fanyalgásos hozzászólást rittyentettem: nos, két nap múlva, és háromszori hallgatás után rittyenteni - karikás ostorral - az én hátamon kellett volna, amiért elhamarkodottan ítélkeztem.

3. Diablo Swing Orchestra: Pandera's Piata

Hopp, az okkultizmus diszkrét bája mégis elért, még szerencse, hogy nem szeánsz formájában. Bár ha a pata-kánon beveszi a repertoárba a swinges harsonákkal történő celebrálást, nem állok jót magamért, hogy nem fogom az ördögöt a falra festeni. Zeneszóra.

4. Sonata Arctica: Stones Grow Her Name

Az utóbbi két, progressziós utakra tévedő, és a rajongók többsége szerint el is tévedő csapat megtalálta a helyes utat. Legalábbis az én szívemhez. Ha nem is fiatalos, zaboltátlan csikóvihánc, de élvezetes és magával ragadó, többütemű – mézes – ménes vágta. Az akusztikus ráadás pedig csak hab a tortán. Izé, a mézen. Vagy a vágtázó lovakon?

5. Lillian Axe: XI - The Days Before Tomorrow

Nem voltam soha kimondott fan, de a munkásságukat mindig is becsültem. Ezúttal azonban a becsület hódolattá változott, amihez persze kényszerítő eszközöket vetett be a csapat. Hogy mit? Dallamokból kovácsolt bárdot. Axe mindenit!

6. Luca Turilli’s Rhapsody: Ascending To Infinity

Operából szökött metál énekes, arpeggiót vacsorázó gitárvirtuóz, a doni kozák kórus lánytestvér csapata, és egy tökéletesen prezentált Helloween feldolgozás, ahogy azt csak Kiske tudná manapság feláriázni. Naná, hogy az osztódott Rhapsody Lucás fele giccsrajongóvá változtatott. Oda se neki, így legalább nem kell unalmas művész metált hallgatva megértő képet vágni és bólogatni.

7. Adrenaline Mob: Omertà

Mivel nem annyira ismerem a modern metál színteret, így azok a lopott megoldások sem tűnnek fel, amivel Mike Portnoyt és csapatát megvádolták. De ők legalább nem vették ezt a történelmi folytonosságból eredő dobos üldözésnek.  

8. Slash: Apocalyptic Love

Tudom, hogy az IGAZI Slash rajongók a második Slash szóló albumra esküdnek, de mit csináljak, ha bedőltem a hatásvadász múltkori, sztárválogatásos lemeznek, aminek rajongásából bőven kijutott erre a szerelmes lemezre is? Apokaliptikusan. Bár az is lehet, hogy pusztán azért, mert olyan jó dalok vannak rajta, melyek lazán verik – amúgy körkörösen és gitáros csuklóból – a pár évvel ezelőtti Guns lemezt.

9. Soulspell: Hollow's Gathering

A brazil szappanoperáknál csak a brazil metál operákat szeretem jobban. Ez persze könnyű, mivel Isaura kalandjai óta nem nézek futószalagon gyártott szörnyűséget, ami persze semmit sem von le Heleno Vale munkásságának érdemeiből. A harmadik etap kissé direktebb, germánusabb jellege engem nem zavar, éljen a brazil-német örök és megbonthatatlan barátság!

10. Primal Fear: Unbreakable

Még az év elején jelent meg az album, és még az év elején elhatároztam, hogy ennek a listán a helye. Nem azért, mert évek óta minden Primal Fear album ott szerepel az aktuális kedvenceim között. Pedig de. Ráadásul az epikusabb irány után ismét a dübörgő kvázi-Judas himnuszoké a főszerep, ami megnyugtathatja az epigonokért rajongókat is.

11. Jaded Heart: Common Destiny

Méghogy megfáradt szív! Ha ilyen energiával és fáradhatatlansággal dobbanna minden magyaré, nem vezetnénk a szívbetegségek regionális listáját. Emellett remélem, azok sem kaptak a szívükhöz, akik amerikai típusú hard rockra vágytak és germán heavy metalt kaptak.

12. Speaking To Stones: Elements

Alapvetően gyanakodva közelítek az olyan albumok felé, melyeken minden szerzemény 9 perc felett van. Ugyanis aki ilyet tesz, az mindenre képes. Még arra is, hogy felkerüljön az évi listámra. És nem azért, mert követ beszélt a hasamba.

13. Manowar: The Lord Of Steel - retail version

Az ötvenes évek pártbrossúráiból vett szövegekkel végre megírták a magyar sztahanovista kohászok lemezét is (lásd a címet), a képbe csak az az aljas, kapitalista módszer rondít bele, amivel az eredeti kiadás szocialista gitár hangzását – szar, de legalább mindent elborít – menteni próbálták.

14. Firewind: Few Against Many

Ez aztán kemény! - mondaná Barbie, ha Kennek ilyen… bicepsze lenne. Korunk egyik "number one" gitárosa nem pöcsölt, illetve de: olyat vágott vele az asztalra, hogy az menten kettérepedt. Egy ilyen produktum pedig akkor is süveget emelő, ha az attrakció a törzsfanokat nem egyöntetűen győzte meg.

15. Vision Divine: Destination Set To Nowhere

Bár kollégáim nem voltak ide vagy oda az albumért, számomra Fabio akár a telefonkönyvet is eldalolhatja, arra is vevő leszek. Igaz, hogy az elidegenedés és a zokogásba hajló pátosz nem biztos, hogy összeillenek, de a művészetben bármi megtörténhet, sőt, annak az ellenkezője is.

+1 Bloodbound: In The Name Of Metal

Nos, igen, eme örökbecsű lemezhez képest a Manowar maga az innovációba oltott kreativitás, és ha valaki képes Demaio-ék elől elcsenni a "legostobább és legpanelesebb szövegek" éves címét, az már tudhat valamit. Mondjuk olyan himnuszokat írni, amivel ha hülyét is csinálok magamból, de kilóra meg tudnak venni.

A lista persze nem teljes, vérző szívvel hagytam le az olyan csapatok albumait, mint a Circus Maximus, a The Cult, a Trail Of Murder, a Magnum, az Artemis, az Icarus Witch, a Driver, a Candlemass, a Headspace, no és persze az Accept: akiknek ezek a lemezek jelentették a csúcsot, csak annyit: veletek vagyok!

KONCERTEK ÉS EGYEBEK:

Koncertre sajnos ebben az évben sem jutottam el, és ha DVD kiadványt nem is, de érdeklődő fiam jóvoltából a youtube-on számtalan videoklipet néztem meg. A rengeteg csatás, kardozós, kinyiffantós, sárkányos, gnómos, elfes minifilm között – hogy honnan örökölte a gyermek a militáris szellemet?… – azonban akadt egy koncertrészlet, amit még az én toleráns lelkem is 18 éven (illetve emberen) felülinek minősített, ez pedig Geoff Tate csulazivataros megmozdulása volt, ami - azt hiszem - még a death bandák vérfolyamos klipjeinél is rosszabb. Persze így legalább a "nyálas" jelző, mint a negatívumok metálos csimborasszója, valóban új és szó szerinti jelentésárnyalattal bővült.

MAGYAROCK

Sajnos idén sem a magyar színtér diktálta a világ metál zenei trendjét, azonban hála a mai kornak megfelelő, számtalan stílust preferáló zenei sokszínűségnek, a bandák nagy részének sikerült a nosztalgia áramlatba sikeresen beilleszkedni. Hogy ezt ők nem nosztalgiának gondolták? Ott egye a fene! Ennek ellenére az alábbi albumokat legalább olyan szívesen hallgattam, mint a vér- és epecsepegtető Bloodboundot vagy a sistergős Manowart.

Nevergreen: Karmageddon

Talán az egyike a kevés magyar bandának, melyeket nyugodtan a nemzetközi közegbe lehetne illeszteni. Ugyan a doom esetében az öreges jelzőnél nincs is megbecsültebb és adekvátabb, én mégis azt mondom: ebbe a lemezbe annyi hév szorult, mint egy szakasz 18 éves, laktanyafogságra ítélt fiatal katonába kimenő előtt.

Omen: Nomen Est Omen

Nem rossz társulat az Omen, most, hogy a Társulatból importált Korit sikerült leszerződtetni. Remélem, jövőre a Pokolgép is nagyot fog robbantani a másik Társulatos bombaszakértővel, legalább akkorát, mint a babonáknak fityiszt mutató Omen.

Rubicon: Mindenen át

Elméletileg nem az én stílusom ez a fajta dallamformálás, a gyakorlat azonban rácáfolt erre. Most akkor vagy én szenvedek a minőség okozta identitás zavarban, vagy a csapat lemeze ennyire jó. Anyu, döntsél légyszi!

Dalriada: Napisten hava

Remélem, hogy az elismerésekből a csapat nem annyit fog markolni, mint a forró nap(isten) elolvadt havából, tőlem mindenesetre kapnak egy golyónyit.

Ego Project: Puszta ököllel

Mintha puszta ököllel csaptak volna állcsúcson, mikor meghallgattam az erőtől duzzadó, hagyományos heavy metál dalokat, és az, hogy nem padlóztam egy jókorát, csak a több mint 10 évnyi metál edzésnek köszönhető.

Tirana Rockers: Sex Dealer

A kiváló, mai hangzáshoz igazított tribute kiadvány által igazi, (AC/DC) hiányt pótló cuccot árulnak ezek a dealerek magas minőségben. Vegyétek és lazuljatok!

CSALÓDÁSOK

Csalódások azért mindig vannak, melyekből a pálmát idén az Aerosmith új lemeze vitte el, és Malmsteent csak azért nem említem, mert csalódni akkor szokott az ember, ha jobbat vár, mint amit kap. Bár amit kaptunk, annál nem volt nehéz jobbat várni.

Végezetül kívánok minden olvasónknak Boldog Új Évet, és természetesen erőt, egészséget, az örökre eltávozott zenészeknek pedig kedves helyet az emlékeink között.

Garael