Amennyiben blogunk nem titkolt – sikeres vagy sikertelen – másodcéljától, a zenéhez kapcsolódó kulturális tartalmiság megosztásától eltérnénk, és a bulvár eszköztárjával küzdenénk a népszerűségért, a lassan elmúló év fő szalagcímei a következőképpen alakulnának: "a gonosz mibenléte a zenében, avagy az ördögök már a spájzban vannak!”; "Elképesztő! A magyar gazdaság már a metal zenétől is megvonja a forrásokat. Vajon ki állhat emögött?", "A grunge-ot a gyíkemberek szabadították a világra?"; "A magyar katonai paranormális kísérletek is befolyásolják a koncertszervezők tudatát, vagy a harácsoló imperialista nagytőke áll mindezek mögött?"; "Megdöbbentő! Axel Rudi Pell szerint az idegenek tanították meg hangszeren játszani, szólóiban pedig rejtett üzenetekkel szuggerálja a sikert a hallgatók fejébe!"; "A nyolcvanas, kilencvenes évek aranykorának annyi köze volt az aranyhoz, mint békemenetnek a békekölcsönhöz."; "A mesterséges intelligencia nemcsak a politikába, de a zenébe is betört! Sőt, a politikában már sikerült a valós unintelligenciát is előállítani – most a zene következik?"

Szerencsére idén sem választottuk ezt az utat, bár lehet, hogy olvasóink tábora ugrásszerűen növekedne – már ha a gyíkemberek engednék –, de az iróniát (butaságot) lekaparva a fent említett témákról, a kritikákban, vagy a csodálatra méltóan trollmentes hozzászólásokban még olyan területekre (is) sikerült elmerészkednünk, mint a közgazdaságtan, a szociálpszichológia, a marketing, a technikai haladás, a mesterséges intelligencia, vagy a zenetörténelem. Ez persze csak részben volt tudatos – nem vagyunk mi szabadegyetem –, de végre nem csak a kesergésről szólt az áttekintett év, még úgy sem, hogy valószínűleg 2025-re sem sikerül a metal zenének elhozni a világbékét, ami persze csak annak tudható be, hogy sem Putyin, sem a HAMASZ, sem a szír népírtók nem olvassák a Dionysos Risingot.

Persze ha szándékoltan mással, akkor magammal szemben is végrehajtottam egy kisebb "kultúrmissziót": mivel alapvetően szeretem az autentikus bluest, elhatároztam, hogy amennyiben időm engedi, elkezdem bepótolni a nyolcvanas évek nálam kimaradt blues alapú hard rock/arénarock csapatainak életművét, optimistán megelőlegezve magamnak még ötven évet, ami elegendő idő lenne a hatalmas hiátus feldolgozáshoz. Mindegy, ha csak ez a 365 nap volt szánva erre az égiek vagy a tudomány/genetika által – válassza ki-ki a magának tetszőt –, már akkor is sikerült számtalan olyan örömteli perccel megajándékozni a lelkemet, amitől eddig balga módon megfosztottam magam.

Éppen ezért legyen az idei listám 0. helyezettje (kéretik a nullát nem aritmetikai, hanem a sorrendiséget kifejező jelentésében értelmezni) a Whitesnake, Cinderella, Blue Murder, Badlands, Winger, Great White, Little Ceasar, Kingdom Come, Dokken, Lynch Mob, Tesla, Ratt, Slaughter-éra legkiválóbb albumai – hogy ez kinek melyik, abban nem szeretnék vitát nyitni, ami azonban bizonyos: Túrisas kolléga cikke, amiből aztán egy ragyogó, szakmailag is igényes hozzászólás/elmélkedés tartalom bontakozott ki, utalva jelen írásom elejére –, jóllehet, nagyrészt a hangzásról szólt, de egyben egy akkori életérzésről, zenei megközelítésről is –, abszolút megtalált, pedig még a nosztalgia "bűne" sem terhelhetett.

Ezek után lássuk is a listámat, aminek összeállítása ugyanolyan nehéz volt, mint a környezeti hatásokat elviselni – ez a nehézség azonban a zene mikrovilágában örömmel volt teli, nem úgy, mint a környező világ elidegenítő, depresszív valósága.

+1 Sunburst: Manifesto

Ravaszok ezek a görögök, a fene gondolta volna, hogy a vokális klónozás tudományterületén ilyen elöl járnak. Márpedig, ha Roy Khan hangját ilyen sikerrel tudták reprodukálni, azon sem kell csodálkozni, hogy a hozzá passzintott zenei anyagban ugyanúgy felfedezhetjük a Nevermore szellemiségét, mint a romantika korának könnycsorgató szentimentalizmusát.

10. Art Of Anarchy: Let There Be Anarchy

Bár az együttes tagjai valamiféle csalafinta "progos" muzsika ígéretét sugallták, az elkészült album mégis csak néhány dalában alkalmaz progresszív – és abban is a "hagyományos iskolát követő" – elemeket, így közelebb van a dallamos metal sztenderdjeihez, mint egy zenei anarchiát megvalósító progresszív albumnak. Bár lehet, hogy éppen ebben rejlik a csalafintaság.

9. The Black Crowes: Happiness Bastards

No, ez az az album, amit még év elején is könnyű szívvel hajítottam volna ki a virtuális kukába. Azonban valami közbeszólt, mégpedig a lelkiismeret, aminek hatására – ahogy cikkem elején írtam – elkezdtem feldolgozni a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji amerikai/európai blues alapú hard rock mezőny munkásságát. Bár azt mondják, ahogy idősödik az ember, úgy válik érdeklődési köre egyre becsontosodottabbá, ezúttal viszont sikerült az ízlésformálás – néhány olvasónk most felsóhajthat: na végre! Az persze lehet, hogy a varjak albuma az aranykorban nem keltett volna nagy feltűnést, most azonban éppen jókor jöttek ahhoz, hogy egy új rajongót szerezzenek maguknak.

8. Firewind: Stand United

A Firewind stílusváltáson esett át – már amennyire Gus G. ízlése változott az elmúlt idők folyamán. Az utolsó emberig cím akár analógia is lehet: a gitáros, ha kell, egyedül maradva sem ad az olyan semmirekellő dolgokra, mint a szakmai közvélemény. Még szerencse, hogy magamat sosem tartottam szakértőnek, így bántatlanul örülhetek a fémesedés átlagba süllyesztő voltának.

7. Axel Rudi Pell: Risen Symbol

Nos, igen, elérkeztünk blogunknak ahhoz a neuralgikus pontjához, ahol végérvényesen kettéoszlik a stáb. Az eltérő álláspontot generáló kérdésre a válasz pedig nagyon egyszerű: el tudsz-e siklani Pell gitártudása felett, vagy sem. Ez, mint az eldöntendő kérdések általában, nem kíván szofisztikált választ, elég egy igennel, vagy nemmel felelni. Legfeljebb a "két tábor" ellentétes oldalain lévők finoman, cizelláltan fogják a másikat elküldeni a szakmaiság sunyiságába.

6. Sonata Arctica: Clear Cold Beyond

Megtörtént az a csoda is idén, hogy egy együttes a promóciós szövegekben elhangzott kijelentése – visszatérünk a gyökereinkhez – igaznak bizonyult. Még jó, hogy a gyökerek alatt nem azokat a kritikusokat értették, akik már temetni kezdték a szebb napokat is látott fiúkat. Újra eljött az "euro-poweres" vágták ideje, mi meg, a közben megöregedett ősrajongók, hangosan fújtatva próbáljuk tartani az iramot. Mi következik ebből? Hogy a fotelben ülve is maradj edzett.

5. Blues Pills: Birthday/Lucifer: V

Úgy gondolnánk, hogy a Blues Pills derűs bluesának, és a Lucifer okkult, doomos megközelítésének nincs közös halmaza. Tévedtünk, hiszen a két csapat igazából ellentétes oldalról ugyan, de ugyanott kötött ki: az ősrock úgy látszik egy olyan háborúmentes zóna a zenében, ahol az ördögök és az angyalok is leteszik a fegyvert.

4. Dream Evil: Metal Gods

A név mellé egy ilyen címet rakni az egészséges öntudat megnyilvánulása, hátha valaki elhiszi a banda tagjairól, hogy ők a stílus felkent istenei. Még szerencse, hogy a felhangzó harsány röhögést nemcsak a kijelentés abszurduma, hanem a csapatra jellemző önirónia generálja, és egy olyan, true szellemben fogant dalcsokor, ami a tufaság bájosságával képes ökölrázásra buzdítani a rajongókat.

3. Judas Priest: Invincible Shield

Nem gondoltam volna, hogy ebben a korban az együttes tagjai képesek még olyat odaverni az asztalra, amitől rögtön seggre ülnek a trónbitorló fiatalok. Az, hogy valószínűleg ez igazából szintén egy fiatalembernek – Richie Faulknernek – köszönhető, csak másodlagos tényező. A Judas Priest élt, él és élni fog!

2. Bruce Dickinson: The Mandrake Project

Ótvar hangzás, korábban felhasznált ötletek, számomra nevetséges világlátás – úgy látszik, beléptem a zenei mazochisták klubjába, amiről eddig azt hittem, hogy annak hivatalos tagjai a black metal rajongóinak soraiból kerülnek ki. Egy dolog ment csak fel a felelősség súlya alól: a mandragóragyökér és a jó dalok hatása, ami képes elegánsan elsiklatni a negatívumok felett.

1. Whom Gods Destroy: Insanium

Ezzel az első hellyel beléptem Alice csodaországába, hiszen az album szinte mindent megtestesít, amiért nem kellene szeretnem. Úgy látszik, hogy rám is hatott az év politikai légköre, amiben semmi sem az, ami látszik (illetve az, legfeljebb úgy teszünk, mintha…) – csak hát az én kifordított, bábszínházas értékvilágom miatt nem fognak emberek milliói dühöngeni. Ettől függetlenül kérlek benneteket, szavazzatok bizalmat nekem jövőre is!

Egyéb, figyelemre méltó külföldi megjelenések:

Mivel a lista igazából csak egy amolyan mentális/pszichés pillanatkép forrása, amit hangulatom, illetve a környezet indukál, egy más időpontban nyugodtan idefért volna – a listába kerültek helyett – a Magnum, az InnerWish, a Durbin, a Legions Of The Night, a New Horizon, a Powerwolf, a Die For My Sin, Slash, vagy a Dynazty új albuma, és tényleg csak az döntött, hogy az összefoglalóm írásának órájában melyik albumot éreztem hozzám legközelibbnek.

Magyarhon:

Szerencsére a tavalyihoz képest a magyar zenei szcéna is több olyan albumot kitermelt, amikre – a nemzetközi elvárásokat figyelembe véve is – büszkék lehetünk. Annak, hogy külön ejtek róluk szót, nem a színvonal, hanem a rakoncátlan kedv az oka, így nyugodtan vehetitek listám "meghosszabbított karjának" a következő lemezeket.

Bátky Zoltánt a sajnos idejekorán elvetélt Stonehenge óta követem figyelemmel, – naná, veszprémi vagyok – tudom, hogy amihez nevét adja, az – ha nem is esik egybe ízlésemmel –, mindenképpen magas színvonalat képvisel. Nincs ez másként az At Night I Fly-jal sem, és ha a Wendigo második albuma jobban is tetszett, az Antoine de Saint-Exupéry ihlette nevű csapat ismételten bizonyította, hogy nem kell ahhoz Nyugat-Európában születni, hogy nemzetközi minőségben tudjunk gondolkodni és alkotni. (A karrierlehetőség már más tészta…sajnos.)

Rudán Joe, amióta szólómunkásságra adta a fejét, nem tud hibázni. Jóllehet, a "Vasvitéz"-t megjelenése pillanatában kissé eklektikusnak és hosszúnak tartottam, az azóta óta eltelt idő pozitív irányba tolta a megítélést, és most már bátran jelenthetem ki, hogy nyugodtan odatehető a klasszik hard rock többi magyar alkotása mellé.

A Nevergreen az a csapat, amelyik – legalábbis nálam – nem tud hibázni (ráadásul eredményes lenyomata van a Joe-val történt együttműködésnek is). A stílus fel-felbukkanó negatívumait – ótvar hangzás, lopkovári riffek, a fejlődést ignoráló, múltban ragadt attitűd – bátran negáló együttes tulajdonképpen megszületése pillanatában rendelkezett mindazon erénnyel, melyek a hazai doom/gótikus/heavy metal színterének megadta a karaktert, ezt a pozíciót pedig a hosszú kihagyás sem tudta megingatni, bizonyíték erre a "Harag és Remény".

Régi Olvasónk hívta fel figyelem a Salvus – nem, ez nem az emésztés segítő gyógyvíz – új albumára, amely sajnálatos módon sikkadt el a magyar metalkritikai színtéren, pedig akik így tudják Ady költészetének talán legnyomasztóbb darabját egyik daluk szövegébe integrálni, sőt, merészen, de a legnagyobb tisztelettel átformálni, azok mindenképpen megérdemlik, hogy megjelenjenek oldalunkon.

Az Asphalt Horsemen sajnos tragikus körülmények között kényszerült kiadni új albumát, és jóllehet, az elkészült "Never Forget" – amely cím az elhunyt Matyasovszki Gézára utal – az első pár hallgatás után még "nem adta meg magát", én azonban bízom benne, hogy hamarosan ez is beérik nálam, csakúgy, mint az együttes korábbi munkái.

Csalódások persze érték az embert, bár lehet, hogy másoknál éppen ezek az elvetélt szubjektív remények hozták az elvárások szintjét, mindenesetre az Impellittieritől és a The Dead Daisiestől nem ilyen rutinszagú munkát vártam. (Bár az utóbbi késztetett arra, hogy újra elővegyem a Tirana Rockers "Sex Dealer" című, 2012-ben újravett lemezét, amin hazánk zenészei a nemzetközi hírnevet kiharcoló százszorszépeket úgy verik kenterbe, ahogy annak idején Botond az óriás görög harcost.)

Mindent összevetve igazán nem panaszkodhatom: ízlésemet ebben az életkorban sikerült változtatnom úgy, hogy igazi mesterműveket ismerhettem meg, még ha utólagosan is, ráadásul az évi lemeztermés ismételten nehéz helyzetbe hozott a válogatás folyamán – ennél nagyobb gond pedig ne érjen jövőre sem!

Garael