Jó hír, hogy a 2024-es év végül mégiscsak kiizzadta magából a top 15-ös listához elegendő színvonalas megjelenést. Ezzel a kemény műfajok becsületén esett tavalyi csorbát sikerült nálam kiköszörülni. Előre szólok, hogy a Myrath "Karma" című lemezét hiába keresi az olvasó a fölsorolásban. Nem azért, mert nem lett jó (egyébként nem lett igazán jó), hanem mert én azt még 2023-as megjelenésként könyveltem el, jóllehet a sok bénázás miatt 2023 szeptembere helyett csak idén márciusban jelent meg hivatalosan.

A tavalyi listáról ugyan lemaradt pár fontos kiadvány, mert csak "lapzárta után" kaptam őket kézhez, s ezért elgondolkodtam azon, hogy nem kellene-e várnom a toplista nyilvánosságra hozatalával január végéig, végül mégis elvetettem az ötletet. A kollégák természetesen szabadon megválaszthatják, hogy miként járnak el, én azonban hagyománytisztelő emberként ragaszkodom ahhoz, hogy a listám idejében odakerüljön "a karácsonyfa alá". Nálam ez már amolyan pavlovi reflex: a fenyőfa és a csillagszóró illatához, az érintésvédelem szempontjából életveszélyes kínai sorégők csillogó fényéhez, a diós/mákos bejgli émelyítően édes ízéhez jár az ünnepi jókívánságokkal társított toplista is. Ha valami később úszik be a látóterembe, majd +1 vagy ++1-ként utólag hozzácsapom a listámhoz.

Az is jó hír, hogy a pletykák szerint búcsúzni készülő Deep Purple valahonnan (egészen pontosan: Észak-Írországból) új erőket mozgósított. A tekintélyes életművet figyelembe véve, főleg a Mark II és III klasszikusaihoz (valamint a Steve Morse-éra csúcsteljesítményéhez, a "Purpendicular"-höz) viszonyítva az új lemez nagyjából olyan, mint ha én állnék rajthoz 100 méteren Usain Bolttal szemben, de attól még elismerésre méltó, hogy a mély lilák (és itt most nem az Újpest FC ultráira gondolok) képesek sokadjára megnyomni a "Reset" gombot. Micsoda vitalitásról árulkodik ez közel a 80-hoz!

Idén a "figyelemre méltó" kategóriában helyet kapott néhány igazi "heavy hitter" is. A török Alkera például simán toplistás lenne, ha angolul énekelnek benne (rajta?). Ezúttal – olykor tisztán szubjektív megfontolások alapján – itt sorjáznak olyan korábban magasan kiemelt előadók is, mint Neal Morse, DarWin, Opeth, The Dead Daisies stb. Sajnos – és ez a rossz hír – idén sem úsztam meg a csalódásokat, ami különösen azért fájdalmas, mert csupa nagy név szerepel ebben a kategóriában is.

Végül szokás szerint most megragadom az alkalmat, hogy szerzőtársaim nevében is mindenkinek áldott, békés karácsonyt és boldog új évet kívánjak! Idei "zenei képeslapunkat" némileg rendhagyóan a Bay Area funk fekete öves nagymesterei, a Tower Of Power legendás muzsikusai szolgáltatják:

1. DGM: Endless

Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ki lesz idén az aranyérmes. Mindig is éreztem, hogy megvan bennük a képesség egy ilyen etalon értékű mesterműre, de eddig szó szerint elkapkodták: azaz cséplőgépként működtek egy technikailag igen kifinomult, de esztétikailag is legalább annyira megnyerő svájci óra helyett. Most viszont szerszámból előléptek ékszerré – ha érthető, mire gondolok.

2. Big Big Train: The Likes Of Us

"Nagy-nagy vonat" – hát ilyen suta névvel tuti nem lehet befutni! Nem is nagyon futottak ők be sehova, pedig több mint 30 éve "vasutasok". Ellenben az InsideOut kiadó segítségével végre eljutottak az én állomásomra, amivel olyan lelkesedést váltottak ki belőlem, hogy a peronon ugráltam örömömben. Jöhetnének gyakrabban, menetrendszerűen – ja, és egy kicsit nagyobb gőzzel!

3. Paralydium: Universe Calls

Nem mondom, hogy ujjongok az énekes cserétől, de szerencsére Alexander Lycke (Asrakhan) is határozottan jó torok. Zeneileg pedig (ami elsősorban John Berg gitáros/zeneszerző érdeme) még sikerült is überelni a bemutatkozást. Remélem, továbbra is képesek lesznek a minőséget emelni, ha nem is exponenciálisan, legalább lineárisan. (Kettesre érettségiztem matekból, de növekedési modellekből jó vagyok. :))

4. Whom Gods Destroy: Insanium

Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám: maradék Sons Of Apollo mikrózva. De nem bántom őket, mert annak ellenére, hogy nálam sem a "földönkívüli" Ron Thal, sem a szürke eminenciás Derek Sherinian nem számít kedvencnek, ez most furcsamód épp miattuk működik, na meg a Jorn-kaliberű torokkal megáldott horvát srác, Jelusic miatt. Hangulatában leginkább Dream Theater meets Nevermore.

5. Adamantra: Act III: Pareidolia Of Depravity

Az egykor pezsgő progresszív színtér mára látványosan beszűkült, sajnos Finnországban is. Már csak egy-két olyan lesoványodott gerillaharcos vitézkedik a szúnyogfelhők által borított, ködös északi mocsarakban bujkálva, mint az Adamantra hobbimuzsikusai. Nincs ez így jól, és pont ezért vagyok hálás, hogy ők legalább néha előjönnek, bárdjaikkal jól kupán vágják az utcákon garázdálkodó divatmajmokat, majd évekre újra eltűnnek szem elől.

6. Kissin' Dynamite: Back With A Bang!

Fizimiskára kevés irritálóbb frontember van a tepsiképű Hannes Braunnál; leginkább úgy néz ki, mint a nyugati boszorkány szőke germán kuzinja. De az is igaz, hogy mára kemény, szívós munkával bedolgozták magukat a dallamos hard rock élbolyába. A 2022-es "Not the End of the Road" talán egy fokkal jobb volt, de ez is elég nagyot durrant a hallójárataimban. Sokszor jól jönnek ezek a pozitív rezgések, a kirobbanó, eleven impulzusok.

7. At Night I Fly: collision/fusion/division

Maximális tisztelet jár azért, ha valaki meggyőződésből, konokul kitart egy haldokló műfaj mellett, ráadásul teszi ezt a szikes magyar ugaron, ahol még fű se nagyon nő. Bár a hangzás lehetne jobb, ez még így is simán világszínvonal. Sajnálatos, hogy a mostoha körülmények miatt – streaming szolgáltatások ide vagy oda – e megjelenésnek gyakorlatilag semmilyen hírértéke sincs külföldön.

8. Voodoo Circle: Hail To The King

Lehet, hogy objektíve nem föltétlen tartozik a toplista derékhadába, de mindig is nagyon csíptem ezt a szemtelen, ám vitathatatlanul hiteles nyúlást a '70-es évek klasszikusaitól (tudniillik én is Deep Purple, Rainbow, Whitesnake és Led Zeppelin lemezeken szocializálódtam). David Readman hangja talán már nem a régi, de a banda újra formában!

9. Michael Schenker: My Years With UFO

Csak némi habozás után került ide ez a lemez, hiszen nem új kiadványról, pontosabban nem idei szerzeményekről van szó, hanem élemedett korú örökzöldek ráncfölvarrott gyűjteményéről. Aztán arra jutottam, hogy ezek a zseniális dalok ma is annyira frissen szólnak (főleg a modern stúdiótechnika áldásainak köszönhetően), hogy egyáltalán nem lógnak ki az év legjobbjai közül… Sőt!

10. Vanden Plas: The Empyrean Equation Of The Long Lost Things

Ők is ősz szakállú Don Quijote de la Kaiserslauternként küzdenek tatás tempóban a zeneipar szélmalmainak gyorsan forgó lapátjaival. Lehet, hogy már csak hagymázos látomások hajtják őket, de legalább még talpon vannak, sőt a kis köpcös, Sancho Pansa, izé… Alessandro Del Vecchio személyében még segítőt is kaptak maguk mellé. Egy kicsit mintha most élénkebben buzogna a vér abban a csontos, elaggott testben.

11. Hasse Fröberg & Musical Companion: Eternal Snapshots

Nem tagadom, óriási csalódás, hogy ez a lemez már meg sem jelent fizikálisan, ráadásul a második fele is lehorgad kissé, de a skandináv progresszív rockkal kapcsolatban elismerten és pozitív értelemben elfogult vagyok. Ezért várom tűkön ülve a március 7-re ígért új Karmakanic albumot, addig meg simán kihúzom ezzel is.

12. Kékkői Zalán: Natural Our Artistic Inspirations

Elég jól tudok angolul, de még most se értem pontosan, hogy mit akar jelenteni a lemez címe. Értem én, hogy mozaikszó (No AI), meg le a mesterséges intelligenciával, de ennek így kiolvasva nem látom a nyelvi logikáját. De nem is ez a lényeg! Egyszerűen örülök neki, hogy idén két magyar előadó is bekerült a legjobbak közé. Nekem momentán Zalán a magyar Satriani.

13. Teramaze: Eli – A Wonderful Fall from Grace

Készítettek már izgalmasabb lemezt, a kicsit popos hangzással sem vagyok 100%-osan megelégedve, de hosszú tévelygés után abban a bizonyos útvesztőben (maze) visszatalálni látszanak a kályhához. Sokáig nagyon haragudtam rájuk – pontosabban Dean Wellsre –, de most újra úgy érzem, esélyt kell nekik adnom. Fene enné a nagy jóhiszeműségemet!

14. Evergrey: Theories Of Emptiness

Van egy "idióta" haverom a Zrínyi utcában, aki eddig rendszeresen leszólta az Evergrey albumokat (azzal, hogy: "Nem az én zeném! "), de miután ez beragadt nála az autó-hifibe, kénytelen volt elismerni, hogy nem is olyan rossz muzsika. Szerintem volt már ennél sokkal jobb lemezük is, de ha már a "véleményes" cimborámat is meggyőzte, lehet benne valami.

15. The Black Crowes: Happiness Bastards

Valamilyen oknál fogva sem a barátaim, sem a kollégáim nem értik, miért komálom a fekete varjakat. Innen üzenem Kottának: "Igen, ha Neked nem kell, kérem szépen az első lemezt bakeliten!" Talán az volt a baj, hogy amikor megjelentek, épp a hajmetál és a trutyi állt egymással engesztelhetetlen konfliktusban, ők meg ezzel a "southern" beütésű retró rockkal kicsit a két szék közé ültek. A zeneipar aktív támogatásával végül a grunge pirruszi győzelmet aratott, a The Black Crowes-t pedig mindkét oldalon elkönyvelték járulékos veszteségnek. Én meg szép csendben megsúgom: ez a '99-es "By Your Side" óta a legjobb anyaguk. 

Figyelemre méltó:

Alkera: Zamanin Ötesine
Deep Purple: =1
Seven Side Diamond: Hepta
Sunburst: Manifesto
Neal Morse & The Resonance: No Hill For A Climber
DarWin: Five Steps On The Sun
Opeth: The Last Will And Testament
The Dead Daisies: Light 'Em Up
Turbulence: B1nary Dream
Delta: Gemini
Kaipa: Sommargryningsljus
Black Country Communion: V
Benjamin Croft: We Are Here To Help
Eclipse: Megalomanium II
InnerWish: Ash Of Eternal Flame
Revolution Saints: Against The Winds
Roa’s Ark: Roa’s Ark

Csalódás:

Stryper: When We Were Kings
David Gilmour: Luck And Strange
Firewind: Stand United
Winterborn: Break Another Day

Kedvenc dalok:

DGM: The Wake
Voodoo Circle: Black Country
Big Big Train: Oblivion
Teramaze: Madam Roma
The Black Crowes: Dirty Cold Sun
Opeth: §5
DarWin: Imitation Suede
Alkera: Son Rüya/Peripeteya
Black Country Communion: Love And Faith

Tartuffe