A zenehallgatást ebben az évben a zeneművelés váltotta fel, és bár azt hihetnénk, hogy a kettő nem zárja ki egymást, ez nem teljesen igaz. Egyszerűen nem volt időm meghallgatni számos fontos megjelenést, mert állandóan szöszöltem a saját dolgaimmal. Ez a belső önkifejezési igény számomra szinte mindent felülírt az évben és igenis azt gondolom (Tartuffe-el ellentétben..), hogy még igen amatőr szinten is van értelme ezzel foglalkozni, mert jót tesz a léleknek.

A másik ok, amit éreztem már régóta, hogy a rengeteg kritika írása (Blog+Rockinform évek…) egy idő után leginkább feladattá vált és egyre semmitmondóbbak, vagy ahogy Tartuffe ezt találóan megjegyezte, konfrontatívak és/vagy vulgárisak lettek. Igen, igaza volt, elfogyott a szellemesség az írásaimból, így pedig sok értelmét nem láttam az egésznek. Talán be is dőlt volna a blog, ha nem érkeznek jó tollú kollégák. Ezúton is köszönet CsiGabiGa, Garael és Kotta uraknak a minőségi munkáért. És természetesen Tartuffe-nek is köszönet, bár ő nem érkezett, hanem ő az egyedüli, aki van... :)

Nézzük akkor a listát és nem kamu, tényleg őket hallgattam a legtöbbször. Csodálkozva, megdöbbenve, értetlenkedve, lenyűgözve, mondjuk úgy fellengzősen: szakmai szemmel.

1. Steve Vai: Story Of Light

Nem akarok én piszkálódni, mert kapott itt X kolléga már bőven, de tényleg nem értem, hogy valaki a szakmából és főleg gitárosként miként találhatja ezt a zenész-óriást idegesítőnek. Különösebben nem kedvelni lehet, és ez megmagyarázható, védhető álláspont is, de aki ennél tovább lép, oda már terápia kell. Lelke rajta. Nem minden pillanata libabőr nekem sem, de akkor is az egyik legjobb anyag az idén.

2. Paul Gilbert: Vibrato

Na, ő meg a másik… Hihetetlen, de Paul egyre jobb lemezeket készít, az utóbbi két albuma pedig egészen elképesztően zseniális. A "Vibrato" humoros, könnyed, de annyira zenei, hogy többször térdre kell borulni a hallgatása közben.

3. Kiko Loureiro: Sounds Of Innocence

Attól tartok, nem ő nyeri meg a blog összesített versenyét, de ettől én még jót alszom. No meg Kiko is feltételezhetően, hiszen nem akar ö ennél többet. Egyszerűen jólesik neki kijátszani magából a (talán az Angra-menedzsment okozta) gondjait. Latin, jazz, rock, minden van itt és minden nagyon izgalmas. Marco Sfogli ma ünnepeltebb zseni, mint a brazil fiú, én mégis sokkal-sokkal inkább őt hallgatom. Jobb, na!

4. Adrenaline Mob: Omertà

Őszintén? Nem hittem Tartuffe-nek, amikor azt írta, hogy nem váltják meg a világot és nevek alapján többet várnánk. Aztán meghallgattam és rájöttem, hogy igazam lett. Portnoy, Russell Allen és egy gitárfenomén: és átlagos? Ez kizárt. Persze, hogy kizárt.

5. Borsodi Blue: Moonshine and Wine

Király István után nekem az újabb nagy hazai öröm. Borsodi Laci Békéscsabáról jött, látott és győzött, szerencsére nem csak nálam. Esti-hajnali, nyugis bluesos muzsika, ami nem a virtuozitásról szól, de ahol minden dallam és hang nagyon a helyére került. Elejétől a végéig kiváló cucc, dalostól, megszólalástól, mindenestől.

6. Kee Marcello: Redux: Europe

Régi Europe-slágerek új hangzásban. Elment az eszem??? Kicsit sem. És egyébként is, aki csak odáig lát, hogy Europe=Carrie, azzal én nem kezdek vitatkozni. Kee Marcello gitárjátéka megbabonázott már akkor, pedig Norum helyére érkezni nem lehetett egyszerű. Minden szólója egy kisebb (kisebb a fenét, nagyobb!) műalkotás, klasszikus "dal a dalban" felfogásban. Jóhogy most is faltam újra és újra minden lepengetett hangját.

7. Neil Zaza: Clyde The Cat

Zaza nekem különösen is kedves, hiszen többek között magam is egy Neil Zaza signature hangszeren ügyetlenkedek, de ez önmagában kevés lenne a bekerüléshez. Zaza dallamérzéke és éneklő gitársoundja mindig is kedvenc volt, az A-HA feldolgozása (Take On Me) pedig nekem az év dala.

8. Escape Of Mind: Escape Of Mind

Egy szemtelenül fiatal srác, jelesül Aradszki Zsombor olyan érett gitárjátékkal feljátszott anyagot küldött nagy szerényen, hogy kezdetben szélhámosságra gyanakodtam. Egyszer, még a '80-as években megtörtént, hogy egy Bastille nevű, és kétségbeejtően ügyetlen hódmezővásárhelyi zenekar beküldött egy demót a Hammerhez, ami önmagában bocsánatos bűn, mindaddig, amíg nem egy kevésbé ismert külföldi zenekar lemezét másolják a kazettára és bezsebelik érte a meg nem érdemelt dicséretet. Nos, Zsombor nem a Bastille, hanem ezt valóban Ő játszotta fel. Csodálatos dallamérzék, biztos hangszerkezelés és annyira, de annyira jó, hogy egyszer lehet, hogy kiadom a saját nevem alatt. Hiába, a vásárhelyiek ravasz emberek…

9. Leander (Rising): Szívidomár

Szeretem, amikor 3 hazai produkció is szerepel a kedvencek között, még akkor is, ha néhány mimóza és sértődékeny rocker azt gondolja, hogy itt mi nem támogatjuk a hazai zenekarokat… Dehogynem! Nagyon is! Valamiért őket fanyalgással kísért általános irigység (ugyan miért, nem is értem, felénk ez nem divat, khmm…) fogadja a hazai szakmában, tisztelet a kivételnek, pedig nagyon is megérdemelt a sikerük. Köteles Leander jól kitalált valamit, amibe remek zenészeket sikerült bevonni. Egy szenzációs debüt-album, legalább 5 slágerrel. 

10. Van Halen: Different Kind Of Truth

Nagyon nem volt szimpi Anthony pótlása egy újabb (és nem színpadképes) Helénnel, meg Roth is egy vicc Hagar mellett, de ez a lemez akkor is jó. Van Halen pedig…Van Halen. Ennél többet nem is kell mondani, ha mégis kell, akkor máris kifelé a teremből, ugye…

Ezek voltak a hallgatott lemezek, a többiek pedig nem éltek meg sok hallgatást, de amikor szóltak, akkor csettintettem, hogy: Ejha! Vagy olyan is volt, hogy elragadtatásomban azt mondtam: Ejha-ejha!

11. Circus Maximus: Nine. Sokkal jobb a zene, mint a lemezborító, X kolléga lemezzel kapcsolatos "bölcs" szakértése a legjelentősebb szakmai fórumon meg ismét becsúszott a Mariana–árok és az izzó magma közé valahová….

12. Europe: Bag Of Bones. Ízes, profi hard rock. Ennyi, de ez bőven elég, főleg, ha ennyire ízes és profi. És milyen jól szól má'!

13. Devin Townsend Project: Epicloud. Őrült, tiszta sor, de amihez nyúl, az mindig minőség, bármennyire is szélsőséges a zene és a csóka is.

14. Arthemis: We Fight. Egy energiabomba. Feszes, húzós, karcos, szikár, ráadásul mindez jó énekessel és kitűnő gitárossal.

15. Firewind: Few Against Many. Csuda tudja, most nem kaptak el annyira, de a matematikai törvényszerűségek nem változnak: Katsionis+Gus=Év végi lista valamelyik helyezése.

DVD:

Scorpions: Live in 3 D (El sem hiszitek, hogy mekkora élmény egy 3D kamerákkal rögzített koncertet nézni nagy képernyős tévén. Folyamatosan húztam le a fejem, nehogy Jabs leverje a szemüvegem a Cort gitárjával…

Stratovarius: Live In Tampere (Mint egy falat kenyér, úgy kellett már, és azt kaptuk, amit megérdemeltünk. Ki az a Tolkki???)

Pretty Maids: It Comes Alive (Kortalanok a dánok és szétrúgják a segged, ezt vedd készpénznek!)

Koncert: G3 Budapest-Aréna (Nem indokolnám, ha nem baj….)

Csalódások: Yngwie (Hajjaj, pedig még mindig nagyon szeretem...), Rage (Sajna, ez lapos lett…), Kee Marcello (A Redux: Shine On egy vicc, kéremszépen!)

Jon Lord. Nyugodj békében!

Reménységek: Király István G-Jam lemez valamikor tavasszal (Állítólag nagyon jó lesz!:-)

Túrisas