Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.fair-warning.de

Kezdetben volt az U.R. (Uli Roth), aki vígan gitározgatott a Skorpiókkal (Scorpions). Majd az ősrobbanás után (miután elszakadt a Skorpióktól) megteremtette a napot (pontosabban az Electric Sun nevű zenekart). A teremtésben egy másik U.R. (Ule Ritgen) volt segítségére, aki mélyen zengő hanghatásokkal adott nyomatékot a dolognak (magyarul: basszusgitározott). Az Elektromos Nap 5 év után önálló életre kelt, legendaként. Az U.R. (Uli Roth) pedig Hendrixtől a neoklasszikus gitározás felé fordult és megteremtette a héthúros Sky Guitart, amelynek magasai az egekig értek.

A másik U.R. (Ule Ritgen) egyéb társaságot keresve hozzácsapódott Zeno Roth-hoz, majd S.U. 14-ben (Scorpions Után 14-ben, vagyis 1992-ben) létrehozta a negyedik parancsolat, akarom mondani a negyedik Van Halen lemez után elnevezett zenekarát, a Fair Warningot. Gitárosnak az U.R. (Uli Roth) egyik tanítványát, a lányos nevű Angyalka Helgát (Helge Engelke) választotta, aki "egy házasságában elhanyagolt, idősödő, boldogtalan asszony fizimiskáját hordja" (copyright: Túrisas), ilyen adottságokkal rendelkező férfiemberként gitározással kompenzálta hátrányos helyzetét. Hozzájuk csapódott az ördögképű C.C. Behrens dobosnak (pont úgy néz ki, mint a Vitéz László bábjátékban a "ronda csokipofa", csak ez fehér csokiból van). Angyalka és az ördög mellé énekesnek végre egy szépfiút szerződtettek, Tommy Heartot, aki ha ezzel a névvel (Szív Tomi) Magyarországra születik, most a Fluorral vetekedne a népszerűségi indexe! Ám hangra és kinézetre a svájci Gotthard fiatalon távozott énekesét, Steve Leet idézi, és amikor annak utódját keresték, szomorúan konstatáltam, hogy nem a szomszéd országból, hanem a messzi Ausztráliából választottak utódot.

Ám szomorúságra semmi ok! 2013-ban a Fair Warning kicsit dögösebbre vette a figurát (remélem, megjelenésben is, bár az eddigi lemezeikkel nemigen keresték meg a plasztikai sebészre valót), és meghódították a Gotthard hágót. Vagy legalábbis lepipálták a Gotthard tavalyi lemezét.

Az utolsó albumuk óta (Aura) eltelt 4 évben volt idejük feltöltődni. Mindenkinek megvan a maga side-project-je (erre mikor találunk már egy jó magyar szót?), de az Engelke-Behrens páros Dreamtide zenekara és Tommy Heart Soul Doctor-ja is inaktív volt az utóbbi időkben, egyedül Ritgen festegetett kedvére, azt viszont olyan szinten műveli már évek óta, hogy az U.R. (Uli Roth) legutóbbi lemezének (Under A Dark Sky) dizájnját is neki köszönhetjük.

14 opuszt helyeztek el az albumon, és ezt most valóban így gondolom, mert egyiknél sem éreztem késztetést a léptetésre. Legfeljebb az első 10 másodpercben, ahogy a lemez elején meghallottam azt az avítt szintetizátorkíséretet! De amint elkezdett Tommy a leg-Steve-ebb hangján énekelni, máris elszállt a kezdeti dühöm és átadtam magam az élvezeteknek. Amelyek pedig (szinte) üresjárat nélkül követték egymást. A dalok többségét most is Ule Ritgen szerezte, de az eddigi átlagnál több az Engelke kompozíció és először a zenekar történetében az énekes is beszállt a dalszerzésbe. A dögösebb, feszesebb alapok végre elmozdították őket AOR-szág határáról, Tommy Heart szándékos vagy tudatalatti el-Sztívlí-sedése és Engelke minden korábbinál kidolgozottabb szólói magasan a Gotthard hágó fölé emelték őket a szememben. Helge mester ötvözi Uli Roth futamainak könnyedségét Michael Schenker szólóinak megkomponáltságával, így aztán minden egyes megnyilvánulása élményszámba megy. Egyetlen hibája, hogy roppant mód kiszámítható: nyolcsoros gitárszólók a második refrén után, ahogy a hard rock nagykönyvében írva, azaz kemény sziklába vésve vagyon, pedig imádni való üveghangszerű madárfüttyöket csal elő a Sky Guitar hathúros változatából, amely azonban a felső húroknál 4 bunddal hosszabb, így hasonló magasságokban tud szárnyalni, mint az U.R. (Uli Roth).

Mivel az új lemezről nem találtam az előzetesen kívül semmi egyebet, illusztrációként itt egy régebbi, arénába való szólója (még mondja valaki, hogy nem Schenkeren nevelkedett!)

Nagy kedvenceim a legsvájcibb nóták, a "Man In The Mirror", a "Touch My Soul", a "Keep It In The Dark", a "Hit And Run", de tulajdonképpen mindegyik.

Még a Rolling Stones "Start Me Up" riffjét lenyúló "Get Real" is. És a két ballada, a "Real Love" és a "Send Me A Dream": mintha Steve feltámadt volna. Nemcsak a hangszíne, de az érzelemdússága is ott van minden egyes másodpercben. Komolyan elgondolkodtam, hogy ki kéne hantolni azt a sírt a Gotthard hágó tövében. Lehet, hogy Steve Lee nem is halt meg, csak úgy eltorzult a teste a balesetben, hogy visszavonult a nyilvános szerepléstől! De a lemezek tanúsága szerint (az új Gotthardon is volt pár olyan dal, amikor azt hittem, ezt még Steve énekelhette fel korábban) a hangja még él valahol. A lemez utolsó dala az, amely miatt csak "szinte" tökéletes a lemez. Ez is Svájcba kacsintgat, de inkább Solothurn kantont célozza meg, és ez nem áll olyan jól nekik. Egy AC/DC klónt (Krokus) klónozni nem a legnagyobb ötlet.

A végére hagytam a "Jealous Heart" című nótát, amely a lemez beharangozójában szerepel. Nagyon jó dal, de nem jellemző az albumra. És bár a promóciós cikkek és a lemezborító hasonlósága azt sugallja, hogy ezt az albumot a nagy sikerű "Rainmaker" utódjának tekintik, én tudom a tutit: ez a dal és a lemez tisztelgés az U.R. (Uli Roth) előtt, aki megteremtette a napot. Mert csak a süket nem hallja, hogy ezt a kíséretet már 1977-ben megírta Uli a Skorpiók számára (Your Light). A süketség vádja alól felmentést (de egyben intőt is) kaphat az, aki nem ismeri a "Taken By Force" albumot. Mert azokkal szemben for(ce)előnyben vagyok.

CsiGabiGa