Kiadó:
Loud & Proud records

Honlapok:
www.thewinerydogs.com
facebook.com/TheWineryDogs

Erről a projektről már hosszú hónapok óta beszél a rock média, főleg a "csapodár" Mike Portnoy miatt, aki legújabban azzal sokkolta a közönséget, hogy kilépett az Adrenaline Mobból, akik éppen kezdtek egyenesbe fordulni és sikert sikerre halmoztak. A kezdeti kételyeimet meghazudtolva a pesti koncertjük frenetikusra sikerült. Szerencsére abban a szerepben Portnoy sem pótolhatatlan. Kezdek egyre inkább John Petruccinak hinni a Dream Theater-afférban is, aki mostanság ódákat énekel arról, hogy az új fölállással beköszöntött a biztonság, stabilitás, és lelki béke időszaka.

Úgy érzem tehát, hogy a szakma kezdettől fogva elsősorban Portnoy illetve a DT hajcihő miatt követte oly nagy figyelemmel ezt a projektet, mely végül Portnoy kifejezett ellenállása ellenére és Kotzen makacssága eredményeképpen a The Winery Dogs nevet kapta. Csak találgatni tudok, mi tetszett annyira Kotzennek a névben. A kifejezés magyar értelme: a borászat kutyái (???), de a "wine" (bor) és a "whine" "nyüszít" között elég egyértelmű az áthallás. A lényeg: se így, se úgy nincs értelme, de az asszociáció miatt legalább lefordíthatatlan...

Aki követte a híreket, tudja, hogy a trió eredeti fölállása szerint John Sykes lett volna a frontember, aki a Whitesnake-ben és a Blue Murderben már bizonyította, hogy nem csak legendás gitáros, de remek dalszerző is. Sykes azonban ellustázta a dolgot, rendre szabotálta a próbákat, így pár demó elkészülése után Portnoy és Billy Sheehan kitették a szűrét. Így került a bandába Richie Kotzen, a Mike Varney által fiatalon fölfedezett gitárfenomén, aki a Poisonban és a Mr. Bigben, de szólóban is kiválóan megállta a helyét: nem csak jól penget, de énekesnek, dalszerzőnek sem utolsó.

A végül cím nélkül megjelent lemez meghallgatása után azt kell mondjam: hogy itt bizony nem Portnoy a főszereplő. Lehet, hogy a híradások és a média cirkusz miatta voltak, de zeneileg egyértelműen Richie viszi a prímet, játékával, énekével teljesen rátelepedett a projektre. Ennek én nem föltétlen örülök, hiszen szíves(ebb)en hallgattam volna Sykesot, aki a '80-as és '90-es években valódi legendává lett, de az utóbbi időben alig-alig hallottunk felőle.

Miután beletörődtem, hogy mégsem láthatom Sykesot újra tündökölni és Kotzen szinte teljesen a maga képére és hasonlatosságára faragta azt a formációt, amibe ő csak ejtőernyősként érkezett, kezdtem megbarátkozni az albummal. Elsősorban azért, mert Kotzen korai instru anyagait szerettem, mint ahogy azt is csipáztam, amit a Poisonnal vagy a Mr. Biggel csinált, de szólóban az utóbbi időben kezdett nyavalygóssá, nyögvenyelőssé, uncsivá válni.

Itt szerencsére újra a dögös, koszos blues-rockos önmagát adja, mint egykor a két Mother Head's Family Reunion albumon (1994, 2007) és a Forty Deuceban (2005). Szól a gitár, mint a disznó, a szólók fantasztikusak, a dalokból árad az energia. Sheehen és Portnoy azt nyilatkozták, hogy ez a projekt az ős hard rocknak (Hendrix, Cream, Grand Funk Railroad) és a '90-es évek nagy hatású bandáinak (The Black Crows, Alice In Chains, Soundgarden) lesz a keveréke. Hát pont nem. Ez kérem egy az egyben a Mother Head's Family Reunion és a Forty Deuce reinkarnációja. Nem mintha ezzel lenne bármi baj.

Összegzésképpen: Sykesra sokkal kíváncsibb lettem volna, de annak is nagyon örülök, hogy Kotzent hallhatom csúcsformában, funky és életunt nyavalygás nélkül. Amit pedig a másik két zenész alápakol, már önmagában is bámulatos.

Tartuffe