Annak ellenére, hogy az "Omertá"-tól nem olvadtam el, (93) lóhalálában vágtattam haza kicsi kocsimmal Ausztriából, hogy láthassam Mike Portnoy-t és Russell Allen-t egy bandában. Külön mázliként könyveltem el, hogy a jegyen föltüntetett + SUPPORT nem más volt, mint a Dreyelands, akiket a hazai színtér egyik legígéretesebb csapatának tartok. Sajnos a világszínvonalon éneklő Nikola Mijic valamilyen okból nem tudott eljönni, így a 24. órában Horváth András Ádám gitáros Bátky "BZ" Zoltánt (Stonehenge, Wendigo) kérte föl, akivel mostanság az After Crying-ban dolgoznak együtt. El kell ismerjem, hogy BZ a nem egyszerű dallamvezetésű nótákban még úgy is kiválóan, dicséretes elszántsággal állt helyt, hogy Nikola hangterjedelme azért szélesebbre van szabva (már ami a fölső tartományt illeti). Bravó BZ! Szerencsére a kb. félórás műsor kimondottan jól szólt, ami előzenekaroknál általában nem jellemző.

A pontosan, minden sallang és sztárallűr nélkül kezdő Adrenaline Mob-ot nem várta nagy tömeg, a félig lerekesztett PeCsa sem telt meg. Sőt! Portnoy látott már szebb napokat, de nyilatkozatai szerint ő élvezi ezt a közvetlen klub-hangulatot, s ez látszott is rajta. Pár nóta után fölkapcsoltatta a nézőtéren a villanyokat, hogy egyszerűbb legyen "kommunikálni" a közönséggel. John Moyer basszer (Disturbed) tök úgy néz ki, mint Jonathan Davis, a Korn frontembere, mínusz az 50 kiló súlyfölösleg. Mike Orlando (Sonic Stomp) őrült energiával és félelmetes sebességgel csűrte-csavarta gitárját, kb. úgy, mint a szemfényvesztő David Shankle (ex-Manowar), kivéve, hogy itt aztán tényleg semmi kamu. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy ez nekem néha már túl sok, különösképp akkor, amikor a szívszorító, még Russell Allen-t is majdnem megríkató "All On The Line" balladát is széttekeri.

Ezen az estén egyértelműen Russell Allen volt a főszereplő, a tenyeréből evett a közönség. Egyébként is impozáns látvány a 2 méter magas, kigyúrt faszi, aki úgy néz ki, mint Bujtor István fénykorában, de emellett nem csak a hangja lehengerlő, hanem ceremóniamesterként is őstehetség. Elemi erővel döbbentem rá, hogy mennyit számít egy jó frontember! Normális esetben karba öltött kézzel, csendesen bólogatom végig a bulikat, de most ordítva énekeltem, az öklömet ráztam és szökdeltem, mint a kecske. Utoljára a 2008-as Brainstorm koncerten buliztam ekkorát, s az is egyértelműen Andy B. Franck érdeme volt. Szegény Allen még zakóban, kalapban kezdte, de a kegyetlen rosszul ventilált helyiségben gyorsan ingre vetkőzött, ami már kb. a negyedik számnál úgy elázott, hogy inkább bőrnek, mint pamutnak tűnt.

A szetlistáról majdnem fölösleges beszélni, hiszen tulajdonképpen egy az egyben elnyomták az "Omertá"-t, még a "Come Undone" című Duran Duran földolgozást is. Persze igazolva láttam magam, amennyiben kedvenceim: a "Believe Me" és főleg az "Undaunted" ütötték a legnagyobbat. A ráadásban – ahogy az várható volt – eljátszották a két Black Sabbath klasszikust, a Dio-érás "Mob Rules"-t és a "War Pigs"-t. Mindkettő tarolt, bizonyítva ezzel, hogy örökérvényű, klasszikus szerzemények. Sajnáltam, hogy a korábbi turnéállomásokon játszott Rainbow örökzöld, a "Stargazer" ezúttal elmaradt. Ezt – Kedves Szervezők! - egyértelműen a rossz légkondicionálás számlájára írom.

Kevesen jöttek el ezen a fülledt estén, hogy az Adrenalin Csőcselékhez csatlakozzanak, de aki megtette, igen jól járt vele. Különösen én, akinek volt szerencséje egy Russell Allen által megrágott hivatalos, Adrenaline Mob-os Portnoy dobverővel is gazdagodni. Most sem gondolom, hogy az "Omerta" világrengető, hibátlan lemez, de így élőben semmi kétség sem férhet hozzá, hogy a "MOB RULES"!

Tartuffe