Kiadó:
UDR Music

Honlap:
www.annihilatormetal.com

Watersék gyorsan követték az Overkill példáját, a 2010-es ön-újradefiniáló album után ők is hasonló elánnal ütik a vasat, amíg meleg. Merthogy nem csak az "Annihilator" volt az "Ironbound"-hoz hasonlóan erős, a klasszikus hangzáshoz és értékekhez visszakanyarodó, a zenekarnak mégis új lendületet adó korong, de ez a fieszta is erősen hajaz a tavalyi "The Electric Age"-re. Méghozzá azért, mert Blitz-ékhez hasonlóan ők is úgy ugrották meg a magasra helyezett lécet másodszorra, hogy azt egy hangyabögyörőnyit még feljebb is pöckölték az elrugaszkodás előtt.

Már ha lehet egyáltalán többes számról beszélni itt, hisz az Annihilator egyenlő Waters képlet nemigen lehet ismeretlen egyetlen rajongó számára sem. Oké, Padden bérzenészből megbízható társsá nemesedik lassan, de az elkészült anyag feléneklésén kívül sok dolga neki sincsen. Ez is lesz majd a banda Achilles-sarka, meglátjátok, ahol ismét elvérezhet: az Overkillben jelen van az, ami itt hiányzik - a hosszú távú egyenletes teljesítményt elősegítő csapatmunka.

De maradva még a hasonlóságoknál kicsit: a "Feast" épp abban előrelépés a self-titled lemezhez képest, amiben az "Elektromos Kor" is hozzá tudott tenni a szinte tökéletes "Ironbound"-hoz: még kerekebb dalok; még tisztább, még erőteljesebb megszólalás; kicsit húzósabb, groove-osabb dalok és kevesebb áthallás, másolás (akár más, pl. a Slayer és a Metallica /előbbi a kanadaiak, utóbbi az amcsik zenéjében tűnik fel időről-időre/, akár a csapat saját, korai korszakának másolása).

Ergo, hibátlan a cucc, thrash fanatikus csak akkor lehetne boldogabb, ha maga Scarlett Johansson kelne ki mellőle az ágyból kicserélni a CD-t a lejátszóban szombat délelőtt. Mondjuk éppen a bónusz korongra, amely tizenöt korábbi szám újra felvett változatát rejti Padden énekével. No igen, az se kutya.

Kotta