Kiadó:
InsideOut

Honlap:
facebook.com/ThoughtChamber

Szegény Michael Harris, esküszöm, sohasem bántott, valamiért mégis pikkelek rá. Az amerikai progresszív metál szcéna egyik köztiszteletben álló gitárosa, keresett session muzsikus, megannyi szólólemezt jelentetett meg, egy Darkology nevű formációba még Kelly "Sundown" Carpentert is becsábította, valahogy mégsem tudom megszeretni. Pedig ügyesen penget, termékeny zeneszerző, de az én ízlésemnek sajnos túl elvont és nem eléggé dallamos.

Minden próbálkozása közül a 2006-ban Ted Leonarddal (Enchant, Spock's Beard) közösen éltre hívott Thought Chamber jött be legjobban. A 2007-es "Angular Perceptions"-t nagyon érdekes muzsikának találtam, csak a hangzáskép volt olyan száraz, hogy a kopár szik sarja (lefordítom: gaz) se nőtt rajta. A "Gondolatkamrába" betolult minden: a '70-es évek prog-rockja, power metal, jazz és még sok más minden. A helyzetet csak bonyolítja, hogy Leonard tiszta, érzelemdús magas hangja amilyen telitalálat az Enchantben vagy a Spock's Beardben, olyan tájidegen itt (vagy a hasonló stílusban alkotó Affectorban).

A "Pyskerion" talán még eklektikusabb lett, mint elődje: vannak kifejezetten jazz nóták (pl. Circuits of O.D.D.), instrumentális borulások (pl. Xyrethius II), a Presto Ballet-t megszégyenítően regresszív, korai Genesis-t idéző dalok (pl. Light Year Time), minden kutyafüle. Nekem egyébként pont azok a nóták jönnek be legjobban, amik nincsenek túlbonyolítva, ahol Leonard egy megjegyezhető melódiát énekelve ki tudja bontakoztatni dallamérzékét (pl. Isle of Bizen).

Szóval le a kalappal Michael Harris előtt, de barátok már sose leszünk, pedig irgalmatlanul jó muzsikusokat gyűjtött maga köré: Mike Haid (Michael Harris, David T. Chastain, Joe Stump) kiváló dobos (nem ő tehet róla, hogy gányul szól a cumó), Jeff Plant pedig nagyon beteg bőgős - egészen elképesztő, amit művel. De hiába, ha valamiért mégsem tudom a dalokat megszeretni. Persze ez nem zárja ki, hogy más adott esetben rácuppan, mint másnapos a kólásüvegre.

Tartuffe