Kiadó:
Rat Pak Records

Honlap:
metalchurchmusic.com
myspace.com/metalchurch

Generation Nothing. Nem tudom, hogy melyik nemzedék lett megszólítva – H. Sanyit meg sem kérdezem, mert rögtön megnevez vagy négyet –, de az is lehet, hogy némi öniróniát csempészve be a templomba, saját, 2000-évekbeli lemezeiket értik rajtuk, melyek patinás név ide, patinás név oda, nem lettek a hívek által imába foglalva. No, nem mintha annyira rosszak lettek volna, de gyónni sem kell ahhoz, hogy kijelentsük: a klasszikus első négy lemez, és a Blessing in Disguise – The Human Factor – Hanging In The Balance triumvirátus után a csapat nem igazán tudta megugrani a bizonyos lécet, sem hasmánt, sem ollózva, és hiába volt a csatasorba állított csodagyerek, Ronny Munroe, a power metal helyi messiásának eljövetelét nem az ő nevükhöz sikerült kapcsolni.

Itt van azonban az új album, aminek irányát az előzetesen hangoztatottak szerint a korai évek direkt stílusában határozták meg, amelynek hallatán rögtön szívtam egyet a fogamon, lévén, hogy a csapattól származó kedvenceim a Blessing/Hanging éra progosabb felfogásában alkotott lemezei. Szerencsére azonban a tavaly remek szólóval jelentkező Ronnyval újból felálló csapat – ez már ugye a harmadik feltámadás, vagy hogy Hofi klasszikusát idézzük: Fel!Támadás! volt – egy ökölcsapással felérő albummal zúzta szét – nem, nem a fogsoromat, hogy ne legyen mit szívogatnom többet – hanem az előítéleteimet. Az ígérethez ugyanis tartották magukat a a fiúk, és az öregsulis, profán dalok valóban messzire kerülik az agyasabb megközelítést, az eredmény azonban több mint meggyőző, ami már csak azért is meglepő, mert nincs semmi olyan az albumon, amit ne hallottunk volna már százszor. Igen, csak gyengébb kivitelben. Akinek tehát tetszett a beharangozó címadó szám, az máris dörzsölheti a kezét – imára! – mert a csapat folyamatosan szórja az áldást, minden teketória nélkül, Ronny primitív, ám zsigeri dallamai pedig működésükben cáfolnak rá, hogy nem csak az európai power képviselői szeretik az alapmelódiákat. Igaz, hogy míg az öreg kontinens bandái sramliszerűen nyomják a dúdolni valót, addig Amerikában a munkadalok üteme határozza meg a "lábalávalót", de oda se neki: addig, amíg olyan egyszerű refrének, mint amilyenek a "Jump The Gun2-ban, vagy a "Dead City"-ben dörrentik fülön a hallgatót, nem fogunk sírni az Obádovics matematikát igénylő zenei megoldások után – legfeljebb Tartuffe, bár ő sem, mert milyen má’ a pityorgó katona.

A Metal Church mindig is erős volt a hosszabb, összetettebb szerzeményekben, kíváncsian vártam, hogy ebben a profánabb környezetben mit sikerül összekalapálni a majd kilenc perces "Noises In The Wall"-ban. Biztos lesznek olyanok, akik sokallják a bevezető és levezető hangjait, ám a szerzemény közepén felcsendülő Dio-jellegű belassulós résztől azok is berosálhatnak, akik a tavalyi Munroe szólót hallgatva sem jöttek rá, hogy ki lehet az énekes példaképe. Persze van itt még elrejtett csemege, csak győzze az ember a riffzáporban észrevenni, a "Hit's Keep Comin'" Metallicát idéző harangszerű hangjai, vagy a záró "The Media Horse" málházós súlyossága – és a megismételt Dio-idézés – a lemez emlékezetes pillanatai közé tartoznak, amiből szerencsére akad jó pár.

A hangszeresek teljesítményére nem lehet panasz, jóllehet a lemez egyetlen hibájaként a gitárszólók relatíve szűkösségét tartom, mert ha régisulist játszunk, akkor vegyük komolyan a szabályokat, mert azok bizony kőbe vannak vésve. Szerencsére Jeff Plate dobos a lelkét is kiüti, legyen szó thrash-es kétlábas sorozatról, vagy fineszesebb, power megoldásokról, ráadásul jó előtérbe van nyomva, így az ember fejében gyorsan összeáll az össztűz, amelyet aztán az össztapsnak kell felváltani, mert ez a produkció megérdemli. Még a Semmi generációjától is.

Garael