Place Vendome: Thunder In The Distance (2013)
Kiadó:
Frontiers Records
Honlap:
myspace.com/placevendme
Az új Place Vendome már a harmadik olyan album, amire azok sem fanyaloghatnak, akik szerint Kiske tökfej, és az AOR színtéren annyi keresnivalója, mint Barbie babának a szabadegyetemen. Pedig hősünk mindent megtesz annak érdekében, hogy sose hamvassza el a fel-fellobbanó reményt a speedvitézekben, ráadásul fránya módon képes az Avantasia albumokon a legjobb pillanatokat idézni, olyan mézesmadzagot huzigálva a fanok orra alatt, amitől még a maci sem megy be a málnásba. Lári-fári – mondhatnánk Kiske "előkelő idegen" szerepjátszására, miután Tolkki legutóbbi művében konkrétan leénekelte a csillagokat az égről, olyan szívből jövően, amit nem lehet szimulálni – ráadásul Weikath legutóbbi nyilatkozatában kész volt eltemetni a csatabárdot.
Kiske egyébként amennyire ragyogó énekes, annyira jellegtelen dalszerző, még szerencse, hogy a szólóalbumok, és a "SupaRed" csúfos buktája után belátta, hogy vákuumban próbál levegőt venni, már amennyiben a se íze-se bűze lagymatag rocknótáit erőlteti a nagyérdeműre, és ha nem is akar a heavy metal színtérre visszatérni, a számára szimpatikusabb hard rock-AOR műfajt is lehet úgy művelni, hogy az alkotás édes gyümölcse jusson róla eszünkbe, ne az alapozó trágya…
Mindemellett meggyőződésem, hogy hősünknek igenis jót tett a csipetnyi metál-resurrection, amit egyrészt a már említett Avantasia, másrészt a tavalyi év kiváló Unisonic albuma bizonyított, ami ha nem is az a fémveretes keménység tipizált példája, azért képes volt megdobogtatni azok szívét is, kiknek a könnyük is fémből csordult, ahogy meghallották a riffesebb megközelítésű nótákat. Hogy honnan tudom mindezt? Mert én is ilyen vagyok. A külső dalszerzőkkel felvett albumok esetében Kiske immár az ötödik etap óta nem tud hibázni, pedig abból négy – három Place Vendome, és egy Kiske-Somerville – tősgyökeres AOR, amire a potenciális Kiske hívők nagy részének elméletileg csak legyinteni kellene, és az, hogy a legyintésből taps lett, nem a szerencse műve. Kiske hangja ugyanis a dallamhegyekkel megtámogatott lemezeket ugyanúgy a csúcsra képes röpíteni, mint a PV lemezborítók sas-allegóriája a napot, amiben persze nagy szerepük van a segítőtársaknak, jelen esetben egy egész slágergyár sztahanov brigádjának. Az Alessandro Del Vecchio, Timo Tolkki, Magnus Karlsson, Robert Tiranti alkotta csapat szerencsére túlteljesítette a tervet, mert a szokásos AOR panelek ide-odatologatásán túl képesek voltak Kiske egyéniségére szabni a dalokat, az egyéniség pedig egy olyan hangot takar, amit a középkori törökök minden bizonnyal a bülbülmadáréval azonosítottak volna, és csak azért nem a hurikkal, mert azok ugye nőneműek.
A lemez dalai duzzadnak az energiától, többségük – a szokásos AOR gyűjteményekkel ellentétben – hard rockosan tempós darab, így nem kell félni attól, hogy az átlag metalfan belefullad a nyáltengerbe. A siker így minden aspektusában adott, még akkor is, ha a lemez második száma olyan orbitális plágium, amit még néhány PhD tudományos fokozattal rendelkező politikus is szégyellene, pedig a "Power Of Music" igazából önlopás, mégpedig a Kiske-Somerville lemez "Silence" című tételéé. Hiába, olyan jól sikerült annak idején a duettbe ágyazott darab, hogy meg kellett ismételni, kár, hogy más címet adtak neki, mert így kissé megkeseredik az öröm édes íze.
Kiváló, az elődökhöz méltó folytatás született a PV műhelyben, és ha azt vesszük, hogy Kiske – saját bevallása szerint – egyáltalán nem vonzódik a dalok világához, akkor elönthet minket a sajnálat, mert mit kapnánk, ha Misi barátunknak még tetszene is az alávarázsolt dalszőnyeg!
Garael