Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.royalhunt.com

Legutóbb védelmembe vettem Andersen bandáját, amely írásból minimálisan kiderült, hogy: 1. Szerintem a Royal Hunt énekese D. C. Cooper. Pont. (Mondjuk a West korszakkal sincs bajom, de mégiscsak Cooper hangjában van meg az az érzelmi-hangulati többlet, amitől egyből helyére kerül a "Csí" az RH univerzumban.) 2. A Boals – Jidell érában született két lemezt nem kedvelem, szerintem kilógnak a banda eredeti zenei irányvonalából. Jidell lélektelen bérmunkás lelkületű ide-oda vándorlása amúgy is meglehetősen antipatikus számomra, ha már itt tartunk. 3. Ebben a felállásban csinálhatnak szinte bármit, én rosszat mondani róluk nem fogok. A kezdeti stílusukhoz való visszatérés felett érzett örömömben teljesen elvesztettem a realitás-érzékemet. (Valójában persze nem, ez csak amolyan retorikai túlzás, antitézis, amit a recenzió második fele hivatott cáfolni.)

Az is kiderülhetett abból a firkálmányból, hogy éppen a túlcsorduló neoklasszicizmus az egyik olyan összetevő, mely számomra egyedi csemegévé teszi őket. A királyi gárda tulajdonképpen klasszikus zenét játszik, csak éppen rock hangszereken. A dalokon átsüt, hogy olyasvalaki szerezte őket, aki alapos komolyzenei képzést kapott. A basszusfutamokat nyugodtan behelyettesítheted csellóra, a gitárt brácsákra, a szinti pedig hozza a hegedű-szólamokat – és már ott is vagyunk. A zenei rétegek pontosan úgy rakódnak egymásra, ahogy azt egy Mozart műben megszokhattuk.

Ha ebből indulunk ki, akkor viszont felüti fejét az a fránya kétely: mit tud ehhez hozzátenni egy valódi szimfonikus zenekar? Amennyire triviálisnak tűnik, hogy ha valakinek, akkor éppen a Royal Huntnak kell csinálnia lemez(eke)t nagy-zenekari kísérettel, éppen annyira kérdőjeles, hogy tényleg jó ötlet-e ez, ha alaposabban belegondol az ember. Nem akartam elkapkodni az értékítéletet, de most már bátrabban jelentem ki, hogy a Rage..., izé a Lingua Mortis idei albuma sem tetszik ANNYIRA. Smolski zsenialitása és képzettsége ellenére sem sikerült azt a plusz mélységet, komplexitást belevinni a muzsikába, amit előzetesen vártam. A vonósok csak ráerősítenek a főbb dallamokra, igazán új rétegeket nem tudtak hozzátenni a történethez.

Meg kell mondjam, hogy ebéli aggodalmam jelen esetben nem bizonyult megalapozottnak. Az "A Life To Die For" annak ellenére lett nagyon kedves hallgatni valóm már második nekifutásra, hogy a lemezen szereplő nóták jóval gyengébbek a "Show Me How To Live" tételeinél. Úgy tűnik, ezúttal túl sok energiát vett el a hangszerelés, mely pazar lett ugyan, csakhogy így elmaradt a dalok igazán fogósra csiszolása. Nekik valahogy mégis sikerült az, ami Peavyéknek szerintem nem: a szimfonikus betétek hozzáadtak annyi érdekességet, annyi plusz árnyaltságot az összképhez, hogy kihúzták a korrekt, de tulajdonképpen bevált sablonokból építkező dalokat az önismétlésbe süllyedés halmozott vétkéből.

Magyarán, nekem összességében már megint tetszik amit ezek a dánok (némi újvilági rásegítéssel) összetákoltak. A bivaly-erős visszatérő korong után megint tudtak egy aprót lépni előre, amely ennyi év után még akkor is dicséretet érdemel, ha közben egy felet hátrafelé is sasszéztak. A fene megeszi, mégse lett belőle igazi cáfolat. Úgy látszik mégiscsak menthetetlenül elfogult vagyok...

Kotta