Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.facebook.com/andiderisofficial

Hát nem is tudom: egy méretes f…szal indítani a lemezt, még akkor is az ízléstelenség kategóriájába tartozik nálam, ha azt az előadó művészi kifejezési eszköznek tartja – még szerencse, hogy Deris nem nézi hülyének a hallgatót, és bevallja, ez bizony nem más, mint pőre, a düh szülte vulgaritás. Az már más lapra tartozik, hogy a kapitalizmus banki és pénzügyi intézményrendszerét ostorozó dalokat egy, a Kanári-szigetek legnagyobbikán élő milliomos zenész haragja okádta világra, ami persze lehet hiteles, már ha a szigorú német adótörvények arra kárhoztatják az egyszeri énekest, hogy boldogtalan módon egy kisebb paradicsomban legyen kénytelen elviselni a világ nyomorúságát. Nos lehet, hogy tökfej vagyok, és csak az önhibámból eredő szarkazmus beszél belőlem, ahelyett, hogy örülnék az újabb Deris szólólemeznek, de mit csináljak, még azt sem tudok. Nem azért, mert egyike vagyok a piaci szféra karvalytőkés szereplőjének, hanem mert a Million Dollar Haircuts On Ten Cent Heads (MDHOTCH) lehetett volna sokkal jobb is.

Aki azzal vádol, hogy naná, mert biztos egy új Helloween albumot vártál, téved, jóllehet Deris saját maga hasonlította az albumot a csapat eklektikusabb világához, ráadásul tényleg vannak benne bőven olyan elemek, melyek akár a legutóbbi tökfej albumra is felfértek volna. Ennek legfőbb oka Deris dallamvilága, ami van annyira jellegzetes, hogy tökmagokat szórjon szerteszét az első szám cock-jából, ám a körítés – vagy kerítés? – már igencsak eltér mindattól, amit a Helloween kötelékében megszokhattunk. Felejtsd el hát a speed-power metal megszokott ritmusképleteit, az MDHOTCH groove-jait egy jóval modernebb közeg szülte, melyek mellől hiányzik a klasszikus gitárszóló, még onnan is, ahová pontosan illene. Ez nem meglepő, főleg annak fényében, hogy az instrumentális szekció átlagéletkora 20 év, és ha jól belegondolok, a zenészek még meg sem születtek, mikor a Helloween már túlesett a klasszikussá merevedés stációján. Sajnálom, de most sem tudom elnémítani azt a bizonyos kisördögöt, és kíváncsi lennék, hogy a szigeten toborzott tejfeles szájú együttes díjazása vajon nem mond-e ellent a zeneipari gyakorlatnak, de maradjunk annyiban, hogy egy legendával együttjátszani már önmagában, bankók nélkül is értéket jelent.

A düh ihlette dalokhoz egyébként jobban is illik a szaggatott gitárőrlés, mert hogyan is nézne – hallatszana – ki, ha két zenei kirohanás között egy neoklasszikus virga ütné fel a fejét? A dallamok egyébként élvezetesek, és még ebben a kissé lebutított, nyers közegben is ütnek, egységbe olvasztva a szétesésre buzdító eklektikát, önkéntelenül is Helloween deja vu-t okozva a hallgatónak, ami főleg az olyan szerzeményekben üti fel a tökfejét, mint a "Who I Am", vagy a konkrét önlopásnak minősülő "Enamoria".

Biztos, hogy nem fogom annyit forgatni a lemezt, mint a legutóbbi Helloween lemezt – ahhoz túlságosan őskövület vagyok – ám ez ne riasszon el senkit sem az MDHOTCH-tól: aki szerette a Chameleont, és csípi Andi dallamvilágát, az próbálkozzon vele nyugodtan, csak együtténeklés előtt mossa ki a száját szappannal.

Garael