Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.hell-metal-band.com

Ha valaki 2013-ban egy echte NWOBHM albummal jelentkezik, a jelzők garmadáját lehet felsorakoztatni a pejoratív poros, múltidéző, archaikus, idejétmúlt részhalmaztól kezdve a nagyjából semleges autentikuson át a kifejezetten pozitív kicsengésű hagyományápoló, vintage stb. megjelölésekig. Egyéni ízlés, szocializáció és hitelesség kérdése is tehát, hogy az ilyesfajta „true" próbálkozásokat ki hová sorolja a kínostól zseniálisig terjedő skálán.

Ezt mellesleg elmondhatjuk az összes olyan alstílusról, melyek alapjait már lerakták a heavy metal hőskorában, nagyjából a hatvanas évek vége és a nyolcvanasak közepe által behatárolt időszakban. Érdekes, más műfajokban mintha megbocsátóbb lenne a közönség – blues vagy jazz körökben teljesen elfogadott, ha valaki visszanyúl a gyökerekig, egyáltalán nem elvárás a stílus megújítása, ezzel szemben egy egyértelműen Maiden, Deep Purple, Black Sabbath vagy Rainbow (és így tovább) felfogásban nyomuló zenekar esetén a kritikusok és a közönség sosem felejti el enyhén lekicsinylő felhanggal felemlegetni ezt, utalva az eredetiség hiányára.

Márpedig a Hell esetén egyértelműen hagyományápolásról van szó, a csapat hitelessége mégis megkérdőjelezhetetlen. Idősebb arcok tolják itt saját muzsikájukat, próbálva igazságot szolgáltatni a '80-as évek egyik underground körökben elismert zenekarának, mely személyes tragédia okán és némi szerencse híján sosem jutott el a lemez-megjelenésig. Az elégtétel (Human Remains) aztán olyan jól sikerült, hogy folytatták az együtt zenélést. A padláson, úgy látszik, maradt még elfekvőben a korábbi demókból, dalötletekből, mert – a teljesen új számok mellett – erre a korongra is jutott ezek újrahasznosításából.

A „Curse and Chapter" mégis egyértelmű előrelépés a bemutatkozáshoz képest. Andy Sneap hangmérnöki és produceri munkájával eddig sem volt gond, sőt gitárosként és dalszerzőként is úgy látszik, igencsak megállja a helyét - a fejlődés leginkább David Bower teljesítményén tetten érhető. Bower inkább színész, előadóművész, mintsem első osztályú énekes, meglehetősen teátrálisra vette a figurát az első albumon, talán kicsit túl is játszva a figurát. Feltételezem, a koncertezés is segített kitapasztalni, mi az ami még jól áll neki, ezért itt érettebb, kiforrottabb produkciót nyújt. A dalok is roppant erősek, változatosabbak egy fokkal talán, mint eddig. Az ikergitározást, amit itt hallani, pedig egész egyszerűen kötelező tananyaggá tenném minden kezdő metal banda számára.

Ha az „Age of Aquarious"-ban a „Hair"-re emlékeztető dallamokra bukkansz, az bizonyára nem véletlen. Jól is áll nekik ez a csipetnyi önirónia, mert tényleg musicales, amit csinálnak. King Diamond és a Mercyful Fate nyilván megkerülhetetlen az esetükben, mint párhuzam, sőt, manapság már a Powewolf is felemlíthető, de érzek én egy csöpp Savatage befolyást is. Ami, mondanom sem kell, csak emeli a késztermék élvezeti értékét. Nem is ragozom tovább, ha ebben a világban otthonosan mozogsz, a Hell éj-fekete, hátborzongató labirintusában sem fogsz egykönnyen elveszni. Legfeljebb, ha hagyod magad.

Kotta