Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.defleppard.com

Nem jó dolog süketnek lenni. Életem egyik nagy parája, hogy megsüketülök és nem hallgathatok többé zenét. Ha süketnek tetteted magad, az már más dolog. Megtudhatsz olyan dolgokat, amiket mások nem szeretnének, hogy tudj. Anyósom például alkalmi süket, csak azt hallja meg, amit hallani akar. Ám ha Süketnek hívnak, azzal nincs semmi baj. Legfeljebb jól kiröhögnek, ha ilyen névvel odaállsz zenélni. Nagy bátorság és nagy elhivatottság, ráadásul jókora humorérzék kellett ahhoz, hogy ezek az angol fiúk kiálljanak a színpadra ezzel a "Süket Leopárd"-ból ferdített névvel. De bejött a számításuk, a '80-as évek elején a NWOBHM egyik legtehetségesebbjeként tartották őket számon. De nem "A" legtehetségesebbként. Azt a pálmát már elvitte az Iron Maiden. Így aztán Robert John "Mutt" Lange producer (ő az, aki egy mezei country-énekesnőből is világsztárt csinált Shania Twain személyében) segítségével újra felépítették magukat és a '80-as évek második felére az aréna-rock legnagyobbjai lehettek, az 1987-es "Hysteria" albumot több mint 20 millió példányban adták el. Nos, bár mondhatnám, hogy karrierjük azóta is töretlen, de nem így van! A dobosuk egy autóbalesetben elvesztette a fél karját. Gyártattak neki egy speciális felszerelést és folytatták együtt tovább. Túlélték azt is, hogy első gitárosuktól meg kellett válniuk alkoholproblémái miatt, másik gitárosuk pedig véglegesen és visszafordíthatatlanul megvált tőlük, mert a fájdalomcsillapítóit alkohollal vette be. És miután mindezt túlélték, Pete Willist Phil Collennel, Steve Clarkot pedig Vivian Campbell-lel pótolva, beütött a krach, akarom mondani a grunge, és a "Slang" című szerencsétlen próbálkozással elásták magukat. Hiába sugallták a későbbi lemezcímekkel, sem az "Euphoria"-tól nem estem eufórikus hangulatba, sem a "Yeah!" nem váltott ki belőlem elismerő hangokat. A köztes jubileumi "X" lemez meg amolyan lassú víz, ami még mindig mossa a partot, de semmi látszatja. Talán majd a következő században! A "Sparkle Lounge" album elsőre ütősnek tűnt, de nem maradt meg a nyoma, úgyhogy nem üthetett nagyot. Így aztán hőseink azóta is a '80-as évek sikereiből élnek, mint oly sok más '70-es, '80-as évekbeli zenekar.

Most azt találták ki, hogy eljátsszák legsikeresebb albumukat elejétől végéig koncerten. Hű de eredeti! Mintha divatba jött volna ez, hányan is csinálták már meg? A Judas Priest a "British Steel"-t, a Metallica a fekete albumot, a Saga a "Worlds Apart"-ot és a "Heads Or Tales"-t is eljátszotta egészben, és még sorolhatnám, vagy itt van például Peter Gabriel, aki jövőre a "So"-t fogja teljes egészében színpadra vinni. Szóval mi eredeti lehet abban, ha eljátsszák a "Hysteria"-t? És megcsinálták! A "Hysteria" koncert előtt előzenekarként az a Ded Flatbird nevű zenekar lépett fel, akiket Joe Elliott "A legjobb Def Leppard feldolgozás-zenekar az egész világon" mondattal konferált be. A zenekar tagjai: Booty Ruben énekes, Chingy Chapman és Linkin Twain gitárosok, Fleetwood Beck basszusgitáros és Camp Out dobos. A felsorolásból már látszik, hogy komolytalan dolog az egész, és valójában a Def Leppard tagjai léptek fel saját maguk előtt, saját feldolgozás-zenekarukként.

Így aztán Janus-arcú lett az egész, de mégsem képmutató. Amolyan "Ilyenek voltunk, ilyenek lettünk" stílusban két részre tagolódott a koncert. Ded Flatbirdként minden nap mást játszottak el a bő 30 éves repertoárjukból, a felvett két estéből az egyiken például a "High 'N' Dry" teljes A oldalát, Def Leppardként pedig mindig ugyanazt az egy albumot nyomták el. A Ded Flatbird a színpad egy részén játszott csak, előzenekarhoz illően az angol zászlót ábrázoló függönnyel eltakart színpadkép előtt, amolyan klubkoncert jelleggel, Joe Elliott mikrofonállványán angol zászló mintájú sál, ő maga sárga bőrkabátban és barna bőrkalapban, hogy feltűnő jelenség legyen, a többiek olyan koptatott farmerekben, bőrdzsekikben, mintha csak a koncert előtt döntötték volna el, hogy mit vesznek fel a fellépésre. Ezzel szemben a Def Leppard koncert a teljes színpadon zajlott, lépcsőkkel, emelvényekkel, vetített háttér előtt, igazi aréna rock show volt. A ruhák is letisztultabbak, semmi különös nem volt rajtuk, csak valahogy összefogottabb, "megdizájnoltabb" volt az egész.

Vivian Campbell előélete (Dio, Shadow King) miatt kedvenc gitárosaim egyike, de a Def Leppardban soha nem tudta megmutatni igazi tehetségét. Kicsit mindig az volt az érzésem, hogy felcserélte az egyéni ambíciókat a megélhetési zenélésre, mint Lukács Peta a Bikiniben. Joe Elliott meg a középen fésült, az előzenekari fellépéstől némileg csatakos frizurájával úgy nézett ki, mint Picúr, midőn Pom-Pom a feje tetejére ugrott, hogy a hazaúton kvázi-parókaként szóval tartsa. Ráadásul a hangja annyira megkopott, hogy a magasaknál már csak erőlködik ének helyett, és egyértelműen a leggyengébb láncszem a csapatban, Rick Allen még fél kézzel is lenyomja! Ellenben itt és most Phil Collen ellopta a showt! Ahogy 56 évesen félmeztelenül, kockahasa fölött mindössze egy félkilós ezüstláncot viselve kiemelkedett a padlóból, mint egy félisten a koncert elején, még én is kedvet kaptam a konditermekhez. És az egész koncerten ő vitte a prímet. Rick Savage a basszusgitárjával még bemutatott pár hazafutást, de amilyen gyengén szerepelt Elliott és amilyen szürkén tevékenykedett Les Paulján Campbell, Collen személyisége kitöltötte az utánuk maradt űrt. A fő koncert ráadásában hallhatjuk még - a Tom Cruise film óta reneszánszát élő - "Rock Of Ages"-t és az áttörést jelentő "Photograph"-ot.

A felvételek Las Vegasban, a "The Joint"-ban készültek két estén át, ezekből összevágott anyagot láthatunk, valamint mindkét napi előzenekari produkciót az Extrák-ban, így ezzel érdemes kezdeni, majd a fő attrakció után visszatérhetünk ismét ide, hogy levezetésként meghallgassunk egy 6 perces akusztikus egyveleget.

Nagyon jó, látványos műsor, élvezetes volt nézni és hallgatni egyaránt. Ha még Joe Elliott is jobban összeszedte volna magát - mind hangilag, mind kinézetre - akkor akár év koncertje is lehetett volna!

CsiGabiGa