Kiadó:
Power Prog Records

Honlap:
www.staminaband.net

Igen, így kell egy progresszív ízekkel tuningolt dallamos metál lemezt felvezetni: a heroikus gitártéma után beúszik a billentyű, hogy háttérként szolgáljon az énekes denevércsalogató vokális akrobata mutatványának. No és a folytatás? Illő a kezdethez, mert aki nem fütyüli azonnal a Stamina új lemezének nyitótételét, az vagy nem evett elég sárgarépát kiskorában, vagy be lett oltva dallamok ellen. Hiába, az olasz prog/power színtér még másodvonalában is olyan csapatokkal tud előrukkolni, melyek ha nem is váltják meg a világot újító törekvéseikkel, de bátran odatehetők az ősforrás bandák mellé csodaszer-pótlónak. Lehet, persze, hogy a dicsérő szavaimat maga a stílus generálja, hiszen a neoklasszikus és "dreamtheater"-i alapokra építkező, refréncentrikus dallamorgiától akkor sem idegenkednék, ha a Staminánál szürkébb árnyalatban adnák elő, így azonban…Felkészült zenészek, kiváló énekes, átgondolt, de nem túlgondolt dalszerkezetek, melyekben jól megfér egymás mellett a jazzes-improvizatív ötletelés a hatásvadász, jellegzetesen olaszos, indulós dallamokkal – nos, nekem elég ennyi az elégedettséghez, még akkor is, ha a hangzáson lehetne mit javítani, de hát akkor meg nem lenne miért másodvonalasnak tartani a csapatot, és ebben az esetben hová lenne honlapunk méltán kiharcolt kukabúvár jellege?

Természetesen elismerem, hogy van benne valami, ha valaki ezt a zenét már nem tekinti progresszívnak, hiszen szó sincs benne semmi újszerűről, ám azért az elgondolkodtató, ha egy csapat nem a szögegyenes AOR, vagy heavy metal stílusban képes tulajdonképpen 10 olyan slágert összerittyenteni, melyek a dallamrockertől a power metalos ínyencig bárkit megtalálhatnak. Szavaimat erősíti meg a lemezen szereplő vendégek illusztris sora, kik közül számomra Göran Edman nyújtja a legemlékezetesebb teljesítményt az album "Just Before The Dawn" c. szerzeményében, melyben az énekes dallamait a háttérvokalistáknak szerződtetett bül-bülmadarak csőréből kicsorduló mézfolyam szolgáltatja.

A lemez legfőbb erénye azonban mégsem a slágerorientáció, hanem az a mediterrán örömérzet, ami csak úgy süt a dalokból, és a hangszeres megoldásokból. (Ebben az egyik példakép, a Royal Hunt is visszaköszön, nem véletlen a vadászok turnéjához az előzenekari státusz. Csak nehogy aztán a hajtó levadássza a király orra előtt a vadat…) Nyoma sincs a progresszív alkotásokban sokszor megnyilvánuló megfelelési kényszernek, a fiúk oly könnyedén rázzák ki magukból a gitáros-billentyűs párbajok komplexebb megoldásait, mint a múlt század aranylábú fiai a grundon az angolokat térdre kényszerítő cseleket. Örömzene ez, kérem, a legjobb fajtából, még akkor is, ha csak nekem okoz örömöt, de azért remélem, nem maradok egyedül.

Garael