Johnny Lima: My Revolution (2014)

Kiadó:
AOR Heaven

Honlap:
www.johnnylima.com

Emlékeztek a "Vissza a jövőbe" legtutibb jelenetére? Amikor Marty McFly 30 évet visszamegy az időben, aztán a szülei érettségi buliján elnyomja a "Johnny B. Goode"-ot, s menetközben úgy belehevül, hogy hátán fekve szólózik, majd felrúgja a hangfalat, amúgy Jimi Hendrix módra. A megkövült nézőközönség csak bámul, hogy ki ez az őrült és melyik "elme gyógy- és intézetből" szalasztották, míg Chuck Berryt felhívja unokatestvére, hogy: "Figyelj Chuck, ez az az új hang, amit kerestél!"

Nos, Johnny Limával is valami hasonló történhetett. Harminc évet ment vissza az időben, hogy ott fellépjen egy Sayreville War Memorial High School bálon, ahol felfigyelt a zenéjére egy szicíliai családból származó John Francis Bongiovi Jr. nevű srác, aki nem sokkal később megírta "Runaway" című slágerét, majd nevét Bon Jovira angolosítva észvesztő karriert futott be, de ezt a részét már ismeritek a történetnek. Most fény derült az előzményekre is. Johnny Lima pedig, miután visszatért a jelenbe, találkozott azzal a bizonyos pillangóhatással, mellyel minden időutazni vágyót riogatnak, hogy ha beleavatkozol a múltba, az hatással lesz a jelenedre. Így történt, hogy a korábbi nagy sztár visszatérése után azt tapasztalta, hogy nevét alig ismerik páran, és akik igen, azok is azt mondják rá, hogy egy Bon Jovi klón. "De ki a f... az a Bon Jovi? Korábban nem is hallottam róla!" - fakadt ki Lima, mire betették neki az "MTV Video Music Awards" díjátadó gálájáról készült videofelvételt, ahol a "Livin' On A Prayer"-ért éppen átveszi a zenekar a "Legjobb színpadi előadás videón" kategória első díját. "Apám! Ezt tőlem lopták!" - kiáltott fel Lima. Kellett neki visszamenni az időben! Most a nagy sztárból ő lett az utánzó kis senki, mert a Bon Jovi 30 éve feltalálta azt a zenét, amit ő játszik. Más ember ettől összeroppant volna, de Johnny Lima belevetette magát a zeneszerzésbe. 2013-ban még jobb számokat írt és tett bele még egy kis csavart is.

Az énekes hangszíne valahol Vince Neil és Jon Bon Jovi között van, a dalaiban pedig ötvözi a két stílust, a Mötley Crüe-t házasítva a Bon Jovival, megfejelve némi Def Leppard hangzású vokállal létrehozott egy egyedi cuvée-t (bár ez inkább Kotta asztala). A dalok attól változatosak, hogy mikor melyik kerül jobban előtérbe. Mindjárt a nyitó "My Revolution" mintha egy megCrüevesedett Mötley lenne, némi leopárdüvöltéssel megspékelve. A "Dirty Girls"-ben is visszatér ez az érzés, sőt itt még a szöveg is Vince szebb korszakát idézi (Girls, Girls, Girls). Nekem mégis a korai Bon Jovit idéző dalok tetszenek jobban, mindjárt a "My Revolution" után egy Sambora (most nem kotnyeleskedtem bele Kotta világába, ez nem Sam bora, hanem Sambora!) riffel indít a "Happily Ever After You" nótában, és mintha a hangszíne is megváltozott volna. Vagy csak a hajlítások lettek "bondzsovisabbak". A "Slippery When Wet" újrakiadására rátehetnék bónusznak, senki se venné észre, hogy más játssza. Akárcsak a "Blame It On Love", amely a New Jersey világába tudna észrevétlenül belesimulni. Vagy a harmadik nagy Jovi Jovi Jasper nóta a "Nowhere Left To Go", de ez meg az első két lemez ízvilága (pl. The Hardest Part Is The Night). A "You're The Drug I Wanna Get High On" receptje megint picit más, itt a Bon Jovi hangulatú nótához keveri a Def Leppard háttéréneket. A lemez legsúlyosabb nótája lehetne a középtempós "Fill You Up", remek húzása van, de ez a "Goomi a gizda"-féle gépvokál elveszi az egésznek a jó ízét és saját paródiájába fordul a dolog. A lemez balladái is az olasz származású énekest idézik, viszont itt már inkább csak az ötleteiből kifogyott, de a stílust kisujjából kirázó zeneszerző XXI. századi erőlködéseit érzem visszaköszönni, az ihlet elszállt (Szevasz, komisz!). Ugyanezt érzem a sokkal drágább limitált kiadás bónusz nótáinál is. Szerencsére ezt csak 500 szerencsétlen tapasztalja meg a saját kárán.

Azt hiszem, 2014-ben Johnny Lima eljutott arra a szintre, hogy végre elmondhatjuk: mindannyian boldogok lennénk, ha Bon Jovi tavaly ilyen lemezt tett volna le elénk. Vagy az elmúlt 20 évben bármikor. És a Mötley Crüe is elmehetne... a Lima-Schoolba zeneszerzést tanulni!

Julian Angel's Beautiful Beast: Kick Down The Barricades (2014)

Kiadó:
Platinum Blonde Records

Honlap:
www.beautifulbeastrock.com

Ahogy Marty McFly sem egyedül utazott vissza az időben, úgy Johnny Lima sem magányosan vágott bele az időutazásba. Magával vitte - mint Batman Robint - a nem kicsit hülye Julian Angelt, aki germán létére amerikai rockzenésznek képzeli magát, olyannyira, hogy még szolizni is Ray-Ban napszemüvegben jár, ő pedig hálából kisegítette társát néhány veszélyes helyzetben, például az új lemezén pár kacifántosabb gitárszólóval. Johnnyval ellentétben Julian úgy gondolta: "Bolond lennék itt a múltban elsütni a poénjaimat, hogy aztán 30 év múlva már szakállas viccek legyenek!" Inkább felcsipegetett ezt-azt a '80-as évek zenéjéből. Egy elfogatási parancs (Warrant) Alice Cooper és David Lee Roth ellen, csipetnyi patkányméreggel átitatva (Ratt, Poison), mindez szépen aláírva (Autograph) és lepecsételve egy fehéroroszlános (White Lion) pecséttel. Ez van kifüggesztve a falára. Ez volt minden, amit magával hozott. És ebből építkezik az utóbbi pár évben, mióta "létrehozta" Beautiful Beast nevű "zenekarát". Mert tulajdonképpen ez egy egyszemélyes kft, időnként néhány kisegítővel (jelen esetben korábbi zenésztársa Frank McDouglas basszusgitáros és átmeneti jelleggel a Freedom Call dobos, Ramy Ali), amely már a harmadik lemezt teszi le az asztalra, amúgy '80-as évek módjára, évente. A lemez promóciója is így hangzik: "Packed with 1989-styled traditional, authentic Hair Metal. No modern elements - guaranteed!!!"

Az első poént nem értettem. Másodszorra leesett, és sokáig emlegettem. Harmadjára meg már nem vicces. Julian sokkal jobb gitáros, mint Johnny, de sokkal egysíkúbb zeneszerző. Talán a kölcsöngitározásért cserébe kérhetett volna egy-két húzónótát Limától. A legsikerültebb szerzemény a Warrant-paródiának is felfogható "The Night Cries for You" című ballada (Sometimes She Cries). Tekintve, hogy Limának meg a lassú nótái voltak harmatgyengék, talán össze kellett volna fogniuk egy igazán tökéletes '80-as évekbeli album elkészítéséhez. A nyitó "Bad Boys Never Dance" új színt csempész a zenéjébe a Dave Meniketti nevével fémjelzett fémzene (Y&T) ismerőinek örömére, és jó még az album mérgező nótája is: a Poison "Unskinny Bop"-jára nagyon hajaz az "Unsexy". Persze egy hajmetál bandánál ez megbocsátható. A patkányszagú "Six In The Red" is jó stílusgyakorlat, a "Shake Me Back Home" egyes részeinél pedig mintha a Rolling Stones "Sympathy For The Devil"-jének egy odaWarrantott feldolgozása lenne, de egyre fárasztóbb, hogy nincs egyéni stílusa a srácnak, csak egymás után pakolja a '80 évek kliséit.

Ahogy annak idején a Warrant zenéjét is hamar meguntam, és a Poison is csak egy lemezen át tudott lekötni, ez a muzsika is egylemezes nálam, az pedig Julian Angel előző albuma volt.

CsiGabiGa