Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.vancanto.de

Vannak, akik szerint a giccs gitár nélküli megtestesítői, vannak akik szerint jópofa érdekesség – kb. 10 percig, és vannak, akik ugyanúgy élvezik őket, mint bármely heavy metal stílusban dolgozó jófajta iparos társukat – közéjük tartozom én is.

Mert a Van Canto a nyilvánvalóan poénból született, és tiszavirág életűnek gondolt produktum ellenére immáron ötödik albumán menetel előre, fittyet hányva (fütyülve) a fanyalgó kritikáknak(ra), valahol a Sabaton és a Running Wild rajongói bázisát alkotó érdekcsoportok között, csak hát itt az énekes tud is énekelni – ráadásul nem is egy van belőle, ugye. Persze igazat adok azoknak is, akik a gitárszólók hiánya miatt csak legyintenek a csapatra, és amolyan cirkuszi bűvészmutatványként tekintenek rájuk, persze nem a bűvész, hanem a nyúl szerepét szánva nekik, hátha nem fognak soha többet kibújni a cilinderből, de én nem vagyok ennyire szőrös szívű.

Lehet, hogy azért, mert tudok fütyülni, vagy eredendően hajlamos vagyok a bohócokon röhögni, bár a Van Canto túlnőtt már ahhoz, hogy poénként fogjuk fel: meggyőződésem, hogy a hatásvadász feldolgozások nélkül is saját lábukon (szájukon) tudnának állni, sőt, jelenlegi albumukon talán már a megidézett kedvencek jelentik a leggyengébb pillanatokat. A zenei irány maradt, ami volt, a Grave Digger, Blind Guardian, Manowar triumvirátusaként született szerelemgyermek szülei közé azonban a folkvitéz Falconer is bejelentkezett, és csak egy alapos genetikai vizsgálat deríthetné ki, ki nevelheti a csemetét? Ez persze nem szomorítja el a csapatot, az a töretlen örömérzés, ami árad a dalokból, elég lenne kétegységnyi világbékéhez, annak ellenére, hogy Van Cantoék militáris hevülete csak azokat nem csapja arcon, akik immúnisak a germán metál-féle haddelhaddra. Az biztos, hogy a fiúk, és a lányok ezúttal igencsak megrázták a (száj)dudafát, mert ennyi indulót utoljára egy Manowar, és egy "Best Of" kommunizmus válogatáson hallottam, a hevületbe csempészett ír-kelta folkos dallamok pedig csak fokozzák az internacionalizmus szellemének jelenlétét. Van itt hát minden, ami megfelelő színvonalon tiszteleg a példaképek előtt, a "To The Mountains" előtt a hegyek is megmozdulnának, szinte hallani vélem, ahogy a Grave Digger nevét mennydörgik, a "Steel Breaker" Acceptes ütemeire UDO is szívesen eljárná a germán csárdást, a "The Awakening" female metalos vihánca pedig bármelyik Tarjás Nightwish albumon képes lenne megolvasztani a fémszíveket.

A négy feldolgozás közül azt hiszem, a "Final Countdown" az, amire kénytelen voltam kínosan elhúzni a számat, mert van, amit még nekem sem vesz be a gyomrom, a "Paranoid"-ot viszont egy egészséges, férfias hang tolmácsolásában bármikor szívesen meghallgatom, gitárral, vagy gitár nélkül.

A Van Canto szerencsére nem merevedik bele amúgy Sabaton módra a tulajdonképpeni olcsó paneltologatás komolynak álcázott semmittevésébe: az elkészített, ötletes klip humora lehet, hogy kissé németes, de remekül közvetíti a csapat hozzáállását az egész dologhoz, amitől inkább simogatni támad kedve az embernek a szapulás helyett. Akinek meg mégis, az fújja ki a dühét, csak hangja is legyen – hátha ő lesz a csapatban a következő száj-szólista.

Garael