Kiadó:
Metlville

Honlap:
facebook.com/noturnall

Kezdetben volt a nemzetközi hírnévre szert tett brazil power csapat, az Angra, majd az Angrából kivált frontember (André Matos), magával rántva a teljes ritmusszekciót, megalapította a Shamant. Lett tehát Shaman, de idővel a Matos-féle csapat vette a kalapját, és Ricardo Confessori dobos teljesen magára maradt. Nem keseredett el, hanem verbuvált egy nagyon is ütőképes, fiatal társaságot maga köré. Most ez a formáció is bemondta a fuccsot. Confessori újra egyedül maradt mint a Hegylakó (persze a tetszhalott Angrának mostanság újra tagja), de már szervezi az új fölállást. Mit mondjak? Egy igazi keljföljancsi...

Szóval a Confessoritól elköszönt ex-Shaman muzsikusok gyorsan beszervezték maguk mögé az egykor ugyancsak Angra-tag Aquiles Priestert (akit a dobosát vesztett Dream Theater annak idején csak azért hívott meg a meghallgatásra, hogy LaBrie-nek affektáló hangon legyen kit fikázni) és elhatározták, hogy bekeményítenek. Az alaptétel nem változott: dallamos, erős európai gyökerekkel rendelkező power metalt kell játszani, de nem baj, ha néha egy kicsit úgy Sepultura módjára zsírosabb, arcbamászóbb, szikárabb. Nagyjából ugyanazt az ívet írták le ezzel, mint az Angrából kiábrándult Eduardo Falaschi az Almah projekttel.

Az összefonódás tehát többszörös, így aligha lehet azon csodálkozni azon, hogy nincs szó új receptről. Lényegében ugyanazt csinálják, mint az Angra, a Shaman, az Almah, vagy akár a Hibria, mindössze lehelletnyi finomhangolásokkal eltolva ilyen-olyan irányba. Ez természetesen azonnal bizakodással kell, hogy eltöltse azokat, akik eddig is érdeklődve figyelték az élénk brazil zenei arénát. Én személy szerint Léo Mancininak örülök nagyon, mert irdatlan jó gitáros, Junior Carelli is ötletes dolgokat játszik a szintin, miközben túl sok örömömet nem lelem Thiago Bianchi énekesben. Amikor nem erőlködik, egész jó hangja van (pl. a lemezt záró balladában, a "The Blame Game"-ben), de valahogy mégsem tud a szívembe férkőzni. Kicsit úgy vagyok vele, mint Rick Altzival: tök jó, de valami szín, valami melegség (rossz az, aki rosszra gondol!), az igazi tónus hiányzik belőle. Érdemes meghallgatni a tavaly már kislemezen megjelent "Nocturnal Human Side" című nótát, amiben Allen Russell is odateszi magát. De még hogy! Na, erről beszélek, szerintem a különbség szembetűnő (vagy fülbemászó?).

Nehogy valaki azt gondolja, hogy ez a kukacoskodás abszolút mérvadó (bár nem teljesen alaptalan), nyugodtan kóstolja meg, amit az ex-Shaman brigád főzött, mert jól lett fűszerezve, van neki sava, borsa... A Russell Allennel  fölturbózott kislemezes nóta mellett furcsa módon a "Last Wish" című gyönyörű "larghetto" teszik a legjobban. Persze lehet, hogy csak épp egy romantikus esti hangulatban kapott el... :)

Tartuffe