Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
www.donairey.com

Győztes csapaton ne változtass! Ez lebeghetett Don szemei előtt, mikor pályára küldte legújabb (?) szerzeményeit. Itt van Laurence Cottle basszer-man, az egyetlen személy, aki eddigi összes szólólemezén közreműködött, még az 1988-as K2-n is. A többiek az utóbbi pár év (2008 és 2011) sikercsapatának hősei: Rob Harris (Jamiroquai) gitár-man, Darrin Mooney (Primal Scream, Gary Moore) dobber-man (dobos) és Carl Sentance (Krokus) mikro-man (mikrofonfelelős). De a legnagyobb meglepetés a K2 album másik szereplőjének, a 3 éve eltávozott Gary Moore-nak a pályára lépése.

Carl Sentance remek énekes. Nem vitatom. Csak olyan, mint a paradicsomos káposzta. Nem szeretem. Mintha egy Krokus-szal fejbe vágnának, olyan érzésem lesz a hangjától. Visszasírom a régi szép időket (1988), amikor még Chris Thompson volt a hangadó Don csapatában. Ezzel együtt az énekes nóták is kellemes hallgatnivalók, néhol egy kis Deep Purple érzés (Beat The Retreat), máskor némi Beatles hangulat (Grace), esetleg holmi korai Uriah Heep íz (Solomon’s Song) fedezhető fel bennük (néha tiszta "Come Away Melinda"), vagy az életigenlő hangulat (Yesss!) tör elő belőlük (Flight Of Inspiration). De mindegyik minőségi gitármunkával és eszement sok Hammonddal megtámogatva. És az előző mérkőzéshez (lemezhez) képest roppant pozitív változásként éltem meg, hogy nem olyan katonásan vonultak ki a pályára a dallamok, mint legutóbb: bal, jobb, egy sima, egy fordított, egy énekes dal, egy instrumentális nóta...

Ezzel együtt a legtöbb értékelhető pillanatot a szigorúan hangszeres megnyilvánulások okozzák. Mondhatnám úgy is, hogy ezek rúgják a csapat góljait. A "Claire D’Loon" egy személyes "Holdfény szonáta", első szólólemezéről a "Song For Al" folytatása lehetne, bárcsak ezt is Gary Moore játszhatta volna fel! De Rob Harris is figyelemre méltóan, a nagy elődhöz felnőve kezeli gitárját. És Ritchie Blackmore manírjait is milyen jól levette a "Difficult To Cure 2013"-ban, mely eredetileg Ritchie és Don közös "Örömóda" feldolgozása volt, most a kötelező gitárkörök után jóval több billentyű kap szerepet, és a középső betét a fúvósokkal az 1984-es szimfonikus zenekarra átírt verzióra emlékeztet. A "Blue Rondo A La Turk" is zseniális, Hammondok közt fetrengő feldolgozása Mozart klasszikusának. Ahogy Gary Moore kezében is egészen másképp sír a gitár, mint Malmsteennál, amikor Albinoni "Adagio"-ját játssza. Korábban azt mondtam, Yngwie után "Adagio"-t feldolgozni gitáron szakmai öngyilkosság. Nos, ez egyrészt Gary Moore-nál már nem releváns, másrészt viszont felül kell bírálnom álláspontomat, ez bizony nem hogy öngól nem volt, de hatalmas pipa a gitáros életművében. Ám az i-re azt az icike picike pöttyöt az a háromtételes "Mini Suite" teszi fel, mely Gary és Don egyik utolsó közös felvételeként a K2 hangulatát (Sentance itt szinte Chris Thompsonosan énekel a harmadik tételben) mossa össze a Colosseum II-vel (az első tétel Don és Gary közös zenekarának instrumentálisa Graham Bonnet Frank Sinatrát idéző énekével újraértelmezve), megbolondítva a kettő közti átmenetet a Thin Lizzy legendás "Black Rose"-ával, bár a csavar azért ott van ebben a részben is: az ismerős kiállásos gitárszólót itt Don billentyűjátéka helyettesíti, mielőtt egy, a Blackmore-Lord párost idéző felelgetőst játszanának Garyvel.

Játszott a Colosseum II-ben, Michael Schenker és Gary Moore partnereként, Ozzy Osbourne alatt, és számtalan lemezen közreműködött, mégis leginkább úgy ismerjük, mint Jon Lord univerzális helyettesét. Megfordult Ritchie Blackmore ex-Deep Purple gitáros Rainbow formációjában, vagy David Coverdale ex-Deep Purple énekes Whitesnake zenekarában, majd Lord 2000-es távozása óta magában a Deep Purple-ben zenél. De mint igazi kreatív ember, nyughatatlan lelke nem hagyja beletespedni a "megélhetési díppörpülözés" unalmába, míg korábban csak az az egy koncept albuma volt a K2 csúcs meghódításáról és a résztvevők személyes tragédiájáról, az utóbbi 7 éven belül ez a harmadik szólólemeze. Talán Gary Moore váratlan posthumus felvillanása okán, vagy a remekbe szabott klasszikus- és önfeldolgozások miatt, nekem ez a kedvencem. Persze azért a K2-t ez sem döntheti le a csúcsról!

CsiGabiGa