Kiadó:
Open E Music/Kobalt Lable Services

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
facebook.com/steelpantherkicksass

Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy minden lemezkritika elé beillesszük a szóban forgó album borítójának képét. Máshol is így szokás, ráadásul bennünket - mivel mi még azon dinoszauruszok közé tartozunk, akik vásárolnak, és nagy gonddal katalogizálnak lemezeket - nem hagy teljesen hidegen, hogy egy megjelenés milyen külsőt kap. Túrisas kolléga tollából két cikk is jelent meg nálunk "A metál mint képzőművészet" címmel (itt és itt). Ennek ellenére - némileg formabontó módon - a Steel Panther új lemezéről írott recenzióm élére nem vagyok hajlandó beágyazni a borítót, mert az olyan, amiért muszlim országokban minimum lassú és szörnyű halál jár. A Sunset Strip bohócai ezúttal túl messzire mentek, és szerencséjük, hogy a kereszténység lényegesen kevésbé hisztérikusan reagál az istenkáromlás bűnére, mint a sharía törvénykezés alatt álló iszlám országok. A tény, hogy ilyen külcsínnel lemez megjelenhet egyáltalán, súlyos kórképet ad a modern európai és amerikai társadalmakról, ahol egy fél világ hördül föl méltatlankodva azon, ha egy acsarkodó kóbor kutyába belerúgnak, vagy - netalántán - arra vetemedik valaki, hogy államfilozófiai és erkölcsi alapon helyteleníti a nyílt homoszexualitás törvényerőre emelését, de jeges közönnyel vagy - ami még rosszabb - kárörvendő gúnnyal veszi tudomásul az emberek legszentebb meggyőződésének ilyetén sárba tiprását. Legyen erről elég ennyi!

Az egyik legelső latin versike, amit gimnazistaként megtanultam - baba kis kétsoros, nem kellett a memóriámat nagyon megerőltetni - Caius Valerius Catullusnak a szeretőjéhez, Lesbiához írt velős kijelentése, hogyaszongya:

"Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris?
Nescio, sed fieri sentio et excrucior." (LXXXV)

avagy,

Gyűlölök és szeretek. S hogy mért teszem? - kérdezed talán,
Nem tudom, de érzem, hogy így van, s ez keresztre feszít. (85)

Nos, pont így vagyok én a Steel Pantherrel. Bár egyesek szerint végtelenül sablonos, a '80-as évek nagy bandáinak tollával ékeskedő középszer az egész, nekem zeneileg nagyon bejön, sőt erősebbnek találom, mint a régi legendák újdonsült próbálkozásait, és most direkt nem mondok neveket, nehogy Kotta kolléga érzékenységét megsértsem. Michael Starr énekes képes arra, hogy egyszerre szabadítsa ki torkából David Lee Roth és Sammy Hagar szellemét (ütős egyveleg!), Satchel pedig minden létező mérce szerint bámulatos gitáros (Rob Halford bandájába és Paul Gilbert legbelsőbb baráti körébe nem adják ingyen a belépőt!). Zeneileg tehát tényleg minden adott, a dalok is jók, jó arányérzékkel keverik, idézik meg a nagy példaképek stílusát, de - fájdalom! - a mai világban ez kevés az érvényesüléshez. Ki kellett találniuk ezt a túlfűtött erotikus, nőgyalázó maszlagot, hogy fölfigyeljenek rájuk.

Erre létezik egy angol mondás: "Fool me once, shame on you, fool me twice, shame on me." Ezt valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy: "Ha egyszer megszívatsz, szégyelld magad, ha kétszer megszívatsz, nekem kell szégyenkeznem." Engem a Steel Panther már kétszer is megszívatott, mert mindkét korábbi lemezük (Feel The Steel, Balls Out) tetszett - szégyellem is magam -, de hogy harmadjára is megszívasson valaki ugyanazzal az ízetlen tréfával, az már tényleg világraszóló botrány! Pedig a helyzet az, hogy nekem az "All You Can Eat" is bejön (persze szigorúan csak zeneileg!), jóllehet a végére ellaposodik egy kicsit, az utolsó két nótát már meg se hallgatom.

Viszont elérkezettnek látom az időt arra, hogy most, amikor már vastagon fölhívták magukra a figyelmet botrányos trágárságukkal, elhagyják ezt a – fogalmazzunk jóindulatúan! – gyermekbetegséget. Ez már tényleg kezd ciki lenni; hagyjuk meg a popzenének azt a kétes jellemzőt, hogy csak fülledt erotikával, lufi nagyságúra fújt műmellekkel és fedetlen hátsók hisztérikus rángatásával (vagy manapság már egymás színpadi leokádásával) tudják eladni azt a terméket, ami e közönséges körítés nélkül csupán tartalmatlan, gyorsan lebomló hulladék. Ha a "fémpárduc" nem rúgja le – inkább előbb, mint utóbb - ezt a lompos cicababa imidzset, menthetetlenül eltűnik a süllyesztőben, mint valami rossz ízlésű, pancser epizodista.

Ezt annak ellenére mondom, hogy szerintem az "All You Can Eat" muzsikaként – a botrányos tálalás nélkül – igenis értékálló, ha nem is kiemelkedő, előremutató, vagy korszakalkotó. Persze nincsenek illúzióim, a legtöbb ember nem képes arra, hogy egy zenét pusztán zenei értékek alapján ítéljen meg, marketing és minden más ideológiai vagy inkulturációs sallang nélkül. Erre példa merőben más kontextusban a Stryper is, akik, miután letisztultak, értsd: elhagyták az ideológiailag, világnézetileg még nekem is túlfűtött szövegeiket, hatalmasat buktak pályafutásuk zeneileg legerősebb anyagával, az "Against The Law"-val.

Gyűlölök és szeretek, megkettőződtem, és ez az érzés szétszakít…

Tartuffe