Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Viszonylag új húsnak számítok a Paul Gilbert fanok között, de idővel rájöttem, hogy a faszit nem lehet nem szeretni, és aki 30 évet tölt el úgy a rock zene világának élvonalában (először a RacerX és a Mr. Big gitárosaként, majd szólóban), hogy a mai napig gyakorol, kísérletezik, új és új hangzásokat, járatlan utakat keres, azt egyszerűen meg kell süvegelni. A "Stone Pushing Uphill Man" (követ hegynek föl görgető ember) természetesen a görög mitológiából ismert Sziszifuszra utal, akiben Gilbert magára ismer. Sok mindent sikerült elérnie a gitározás területén, mégsem elégedett, mégis úgy látja, hogy a muzsikálásba fektetett munka kemény, kihívásokkal teli, sokszor egy helyben topogásnak vagy éppen kudarcnak, visszalépésnek tűnik, de a végén rájön az ember, hogy ez a gurítani való kő legalább az övé, a vele való küzdelemben pedig tanul és megnemesedik.

Gilbert azt nyilatkozta, hogy korábbi lemezeit meghallgatva rádöbbent, hogy milyen sok mindent másként csinálna, mennyi mindennel elégedetlen. Ezért egy egészen új kihívást keresett, egy új zenei irányt, amelynek lényege, hogy a gitárján sokkal "vokálisabb" fölfogásban játsszon, valahogy úgy, amint azt Joe Satriani teszi klasszikus lemezein. Gilbert így nyilatkozott erről: "Másként kell a gitárra néznem, mint korábban. Éveken át az vezérelt, hogy új játsszak a gitáron akár egy csembalón... nagyon gyorsan, nagyon pontosan, és úgy, hogy szinte mindegyik hang ugyanazon a hangerőn és tónuson szólaljon meg. Egyfajta tökéletes hangjegy-gyár akartam lenni..." A megújulás érdekében kedvenc énekeseitől (Paul McCartney, Steven Tyler, Elton John, James Brown, Sting, K.D. Lang) merített inspirációt, s megpróbálta a gitárral "elénekelni" mindazt, amit tőlük hallott. Ezért szerepelnek az albumon jobbára földolgozások: pl. a "Back In The Saddle" az Aerosmith-től, a "Goodbye Yellow Brick Road" Elton Johntól, a "Why Don’t We Do It In The Road" a Beatlestől, a "Murder By Numbers" a Police-tól stb.

Szerencsére akadnak a lemezen saját szerzemények is, pl. az énekes címadó és egy dögös blues nóta, a "Shock Absorber". Értem én, hogy mit próbált elérni Gilbert, de én mégiscsak inkább a saját kompozíciókat erőltettem volna. Az abszolút kedvenc, 2012-es "Vibrato"-n is azok tetszettek legjobban, és őszintén szólva hiányzik a bájos Gilbertné Emi kompetens billentyű játéka is. Ennek ellenére az új anyag végig zseniális, s ehhez olyan zenésztársak asszisztálnak, mint Mike Portnoy és Kenny Aronoff (aki jelenleg éppen Chad Smith-t helyettesíti a Chickenfootban.) Aki pedig Gilbertet éppen a bámulatos "shredder" játékáért, elképesztően gyorsan és halál pontosan kipengetet hangorgiáiért szerette eddig, annak sem kell elszontyolodnia, mert a kétségkívül melodikusabb, "éneklősebb" stílus mellett a "régi" Gilbert is hangsúlyos szerepet kap. Személy szerint jobban szerettem volna, ha hősünk a "Vibrato" által kitaposott csapáson halad tovább, de bátor, vérbeli muzsikust jelző törekvéseiért jár neki a főhajtás. Ha pedig koncertet ad kis hazánkban, nem kérdés, hogy ott a helyem, mert varázslatos buli lesz, az egyszer biztos.

Tartuffe