Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.flyingcolorsmusic.com
facebook.com/flyingcolorsofficial

Senkinek se legyenek illúziói, a Flying Colors pontosan ugyanúgy "csinált" zenekar, mint volt mondjuk annak idején a Backstreet Boys vagy a Shyguys. Ez talán egyeseknek kicsit szentségtörően hangzik, de tudomásul kell venni, hogy – bár ez manapság a mi műfajunkban egyre kevésbé jellemző – a producereknek, a lemeztársasági igazgatóságoknak (management) szokása egy előre eltervezett koncepció mentén sikerorientált csapatokat építeni. Elég, ha a Deep Purple-re gondolunk, akiket Tony Edwards verbuvált össze úgy, hogy a tagok gyakorlatilag a próbateremben találkoztak először. A lényeg, hogy ez a fajta zenei marketing el tud jól is sülni… A Flying Colors Tony Edwardshoz hasonló "királycsinálója" egy bizonyos Bill Evans, akinek az volt az alapötlete, hogy össze kellene hozni egy pop rock énekest néhány neves instrumentalistával, akik a szakma különböző szegmenseiből, többféle stílusirányzatból érkeznek.

Innentől kezdve el lehet felejteni, hogy a Flying Colors esetében baráti zenészek spontán szerveződéséről, valamiféle örömzenéről van szó. Ez persze nem zárja ki, hogy a stúdióba összezárt zenészek végül egymásra s közös hangra találjanak. A profizmusnak ezen a szintjén ezen már nem lehet csodálkozni, főleg, hogy Neal Morse és Mike Portnoy már több formációban is dolgoztak együtt és a két gitáros (Steve Morse és Dave LaRue) is több évtizedes közös múltra tekint vissza. A mérleg nyelve itt egyértelműen Casey McPherson énekes, akinek az a feladata a csapatban, hogy visszafogja az esetleges instrumentális ömlengéseket, egy széles közönség számára is befogadható hangot kölcsönözzön a projektnek. Tudom, hogy mindez némileg cinikusan hangzik, de a naivitás nem erény…

Ettől a Flying Colors még lehet jó muzsika, sőt, pontosan ezért lehet kereskedelmi szempontból is sikeres. Az első lemez megjelenésekor sem igazán ez volt a gondom, hanem hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni az egészből; én alapvetően nem ezt a Transatlantic meets Muse vonalat vártam tőlük. Lám, a saját szavaim cáfolnak meg engem: a naivitás bizony nem erény! Öröm az ürömben, hogy időközben a zenészek összerázódtak, a zenei produceri munkát is saját kezükbe vették, így a "Second Nature" már nem annyira a hozott stílusok, ötletek könnyen fölismerhető halmozása lett, hanem egy sokkal egységesebb, önálló arculatot mutató termék. Annak külön örülök, hogy ezúttal Steve Morse is jobban aktivizálta magát; mind a kompozíciók, mind a szólók szintjén többet nyújt magából.

Az albumon helyet kapott kilenc dalból most mindössze egytől ver ki a víz s ez éppen a videó klipes "Mask Machine". Ezt meg kellene hagyni a Muse-nak, mert ezt a brit trió sokkal jobban és autentikusabban műveli. Szerencsére akadnak olyan tételek, amelyekből nem az ötlettelenség, és a külső hatások sugároznak: az olyan dalok, mint az "Open Up Your Eyes", "A Place In Your World" tényleg igazolják a produceri gondolat működőképességét. Személyes kedvenceim a Steve Morse keze nyomát jócskán viselő "One Love Forever" és a gospel kórussal monumentálissá varázsolt libabőrős ballada, a "Peaceful Harbor". A Flying Colors most sem tudott belelkesíteni, de kétségkívül jobbak, mint az első lemezen és – ha mód nyílna rá – élőben sem szabad őket kihagyni.

Tartuffe